Közösségek, társulások

„A krisztushívőknek jogában áll, hogy jótékony, illetve vallásos célú vagy a keresztény hivatást a világban előmozdító társulásokat alapítsanak és vezessenek, valamint hogy ugyanilyen célok közös megvalósítása érdekében összejöveteleket rendezzenek. Az összes krisztushívők, mivel az egyház küldetésében részesülnek, jogosultak arra, hogy állapotuknak és helyzetüknek megfelelően saját kezdeményezéseikkel is előmozdítsák vagy támogassák az apostoli tevékenységet; de egyetlen ilyen vállalkozás sem tarthat igényt a “katolikus” névre, hacsak ehhez az illetékes egyházi hatóság beleegyezését nem adta.” (Az Egyházi törvénykönyv 215-216. kánonja)

Egyházközségünkben több közösség és társulás jelen van és aktívan bekapcsolódik plébániánk közös életébe.

“Jogaik gyakorlása során mind az egyes, mind a társulásokba tömörült krisztushívőknek figyelembe kell venniük az egyházi közérdeket, a többiek jogait és a maguk mások iránti kötelességeit. Az egyházi hatóság illetékes arra, hogy a közérdekre való tekintettel a krisztushívők sajátos jogainak gyakorlását irányítsa.” (Az Egyházi törvénykönyv 223. kánonja)

A plébánia a közösségek és minden egyeh hívő közössége. Boldog II. János Pál pápa a következő nyilatkozotában a harmadik évezred Egyházáról mélyen hagsúlyozta a közösségek lelkiségét:

“A közösség otthonává és iskolájává kell tennünk az Egyházat – ez az a nagy feladat, mellyel szembetalálkozunk a kezdődő új évezredben, ha hűek akarunk maradni Isten szándékaihoz és válaszolni akarunk a világ várakozására is.

Hogy mit jelent ez konkrétan? Okfejtésünk válhatna itt közvetlenül akcióprogrammá is, tévedés lenne azonban ezt a magatartást választani. Mielőtt ugyanis felvázolnánk a konkrét kezdeményezések programját, előbb a közösségi szellem előmozdítása a fealadat, ezt kell nevelési elvként magunk elé tűznünk mindenütt, ahol embert és keresztényt formálunk, mindenütt, ahol az oltár szolgáinak, a fölszentelteknek és a lelkipásztori munkatársaknak a képzése történik, mindenütt, ahol családok és közösségek épülnek. A közösségi szellem mindenekelőtt azt jelenti, hogy szívünk pillantását a bennünk lakó Szentháromság misztériumára szegezzük, akinek fényét fel kell ismernünk a mellettünk élő testvérek arcán is. A közösségi szellem azt jelenti, hogy a misztikus Test mélységes egységének megfelelően figyelünk hittestvéreinkre, úgy tekintünk rájuk, mint „közülünk valókra”, megosztjuk velük örömeiket és szenvedéseiket, kitaláljuk vágyaikat és válaszolunk szükségleteikre, igaz és mély barátságot kínálunk nekik. A közösségi szellem azt a képességet is jelenti, hogy meglátjuk a másikban a jót, hogy úgy fogadjuk és értékeljük azt, mint Isten ajándékát: mint „számomra való ajándékot” is, nem pusztán annak a testvérnek az ajándékát, aki közvetlenül kapta. A közösségi szellem végül azt jelenti, hogy megadjuk a testvérnek az „őt megillető helyet”, hogy „hordozzuk egymás terhét” (Gal 6,2) és elutasítjuk azokat az önző kísértéseket, melyek folyamatosan fenyegetnek bennünket, s amelyek versengést, karrierizmust, gyanakvást és irigységet szülnek. Ne essünk illúziókba: e lelki haladás nélkül a közösségalkotás külső eszközei nem sokat érnek. Lélek nélküli látszattá válnának, csak mímelnék a közösséget, nem pedig a növekedés kifejeződéseit és útját alkotják.“ (Novo millennio ineunte, 43.)

“A plébános ismerje el és mozdítsa elő a világi krisztushívőknek az egyház küldetésében való sajátos részvételét, és támogassa vallásos célú társulásaikat. Működjék együtt püspökével és az egyházmegye papságával; fáradozzék azon is, hogy a hívőknek gondja legyen a plébániai közösségre, és mind az egyházmegye, mind az egyetemes egyház tagjának érezzék magukat, s részvételükkel vagy támogatásukkal segítsék azokat a tevékenységeket, melyek ennek a közösségnek az elômozdítását szolgálják.”  (Az Egyházi törvénykönyv 529. kánonja 2. §)