„Békét és nem romlást tervezek” – Raniero Cantalamessa nagypénteki prédikációja

A Pápai Ház szónoka nagypénteki elmélkedésében a jelenlegi pandémia hatásának két pozitív szempontját emelte ki: az emberi mindenhatóság illúziójának porba hullása és az emberek, népek közötti szolidaritás kibontakozása. Így biztatott: tekintsünk a keresztre feszített Krisztusra és imádjuk Őt, hogy beléphessünk az örök életbe.

Cantalamessa atya Nagy Szent Gergelytől vett idézettel kezdte szentbeszédét, miszerint a Szentírás növekszik azokkal együtt, akik olvassák – „cum legentibus crescit”. Ez azt jelenti, hogy a Szentírás mindig új értelmet fejez ki aszerint, hogy olvasója milyen kérdéseket hordoz szívében. Mi pedig idén a szenvedéstörténetet egy kérdéssel, sőt egy kiáltással szívünkben olvassuk, amely az egész földről száll fel az égbe, és arra kell törekednünk, hogy megértsük Isten szavának kiáltásunkra adott válaszát.

A szenvedéstörténet objektív értelemben a földön valaha is elkövetett legnagyobb gonoszság elbeszélése – állapította meg a Pápai Ház szónoka. – Ezt mi két különböző szemszögből, vagyis az ok, illetve az okozat szempontjából vizsgálhatjuk meg. Ha Krisztus halálának pusztán történelmi okait szemléljük, mindnyájan érezzük majd a kísértést, hogy Pilátushoz hasonlóan mondjuk: „Ártatlan vagyok ez igaznak vérontásában” (Mt 27,24). A keresztet azonban jobban megértjük hatásaiból, semmint okaiból. Krisztus halálának következményeit Szent Pál apostol foglalja össze a Rómaiakhoz írt levélben: A Krisztusba vetett hit által megigazultunk, Istennel kiengesztelődtünk és elteltünk az örök élet reményével (vö. Róm 5,1–5).

De Krisztus halálának van egy olyan következménye is, amelyet a jelenlegi helyzet segítségével különösen megérthetünk – mutatott rá Raniero Cantalamessa. – Krisztus keresztje megváltoztatta a fájdalom és minden emberi szenvedés értelmét. A szenvedés többé már nem büntetés, nem átok, mert gyökereiben megváltást nyert, amióta Isten Fia magára vette. Mi a legbiztosabb bizonyítéka annak, hogy az ital, amelyet valaki feléd nyújt nem mérgezett? Ha ő előtted iszik ugyanabból a kehelyből. Ezt tette Isten: a kereszten a világ előtt kiürítette a fájdalmak kelyhét az utolsó cseppig, megmutatva, hogy az nem mérgezett, hanem az alján egy gyöngyszem van. És nemcsak a hívő fájdalmáról van szó, hanem minden emberi fájdalomról. Krisztus mindenkiért meghalt. „Én pedig, ha fölmagasztalnak a földről, mindent magamhoz vonzok” (Jn 12,32). Szent II. János Pál írta az ellene elkövetett merénylet után: „Szenvedni annyit jelent, mint kiváltképp alkalmassá válni a felemeltetésre, kiváltképp nyitottá lenni Isten üdvözítő erői előtt, amelyeket Krisztusban kínál fel az emberiségnek” (Salvifici doloris, 23). Krisztus keresztjének köszönhetően a szenvedés is, a maga módján, „az üdvösség egyetemes szentségének” egy fajtája lett az emberi nem számára.

Cantalamessa atya ezután arra buzdított, hogy a jelenlegi drámai helyzetben is inkább a következményekre figyeljünk, ne pusztán a nap mint nap közölt szomorú jelentésekre –vegyük észre a pozitív hatásokat is. Ezek közül elsőnek említette, hogy a koronavírus okozta világjárvány durván ráébresztett minket a legnagyobb veszélyre, amely mindig is fenyegeti az egyéneket és az emberiséget, ez pedig a mindenhatóság illúziója. A szónok Idézett Jichák Biederman ismert zsidó rabbitól, aki szerint idén alkalmunk van rá, hogy különleges húsvéti kivonulást éljünk meg, „a lelkiismeretből, tudatból való száműzetés” kivonulását.

Elég volt, hogy a természet legkisebb, alaktalan eleme, egy vírus emlékeztessen bennünket, hogy halandók vagyunk, hogy a haderők és a technológia nem elegendők ahhoz, hogy megmentsenek, üdvözítsenek bennünket. „Az ember, ha nincs benne belátás, akármilyen gazdag, olyan, mint az állat, amelyre pusztulás vár”, írja az egyik zsoltár (Zsolt 49,21). Milyen sok igazság van ezekben a szavakban! – állapította meg a Pápai Ház szónoka.

Ezután egy XVIII. századi angol festő, James Thornhill életéből vett jelenettel ábrázolta az egész földre kiterjedő drámai helyzet értelmét. Miközben Thornhill a londoni Szent Pál-székesegyház freskóit készítette, egy bizonyos ponton nagy lelkesedés fogta el egyik festménye iránt, olyannyira, hogy műve jobb megszemlélése céljából egyre inkább hátrált a magas állványzaton. Nem vette észre, hogy még egy lépés és a mélybe zuhan. Egy segédje rémülten látta a jelenetet és érezte, hogy egy figyelmeztető kiáltás csak meggyorsította volna a szerencsétlenség bekövetkezését. Gondolkodás nélkül, hirtelen kézbe kapott egy ecsetet, belemártotta a festékbe és a festmény közepébe hajította. A mester megrökönyödve ekkor előre ugrott. Műve megrongálódott, de ő megmenekült.

Olykor Isten is így tesz velünk: felborítja terveinket és nyugalmunkat, hogy megmentsen a mély szakadéktól, amit nem látunk. De vigyázzunk, ne vezessük félre magunkat. Nem Isten az, aki a koronavírussal az ecsetet büszke technológiai civilizációnk freskójára hajította. Isten a mi szövetségesünk, nem a vírusé! „Békét és nem romlást tervezek” (Jer 29,11), olvassuk Jeremiás könyvében. Az, aki egyszer sírt Lázár halála miatt, ma sír az emberiségre lesújtó sorscsapás miatt. Isten velünk együtt szenved, mint minden édesapa, minden édesanya. Amikor egy nap rájövünk erre, szégyellni fogjuk magunkat mindazok miatt a vádak miatt, amelyeket életünkben ellene fordítottunk. Isten részt vesz fájdalmunkban, hogy azt leküzdhessük. Mivel végtelenül jó, Isten soha nem engedné meg, hogy bármilyen rossz létezhessen művében. Talán az Atya azért akarta Fia halálát a kereszten, hogy abból jót fakasszon? – tette fel a kérdést Raniero Cantalamessa. – Nem, egyszerűen csak megengedte, hogy az emberi szabadság érvényesüljön, de annak kimenetelét saját, nem az emberek tervének szolgálatába állította. Ez érvényes a természeti csapásokra, földrengésekre és járványokra is. Nem Isten kelti életre őket. A természetnek is adott egyfajta szabadságot, ami minőségileg más, mint az ember erkölcsi szabadsága, de mégis a szabadságnak egy fajtája. Az a szabadság, hogy saját törvényei szerint fejlődik. Isten nem egy legkisebb mozgásában is előre beprogramozott óraműként teremtette a világot. Ezt egyesek a „véletlennek” nevezik, a Biblia viszont „Isten bölcsességének” hívja.

A szónok ezután a jelenlegi egészségügyi válságnak másik pozitív gyümölcsére mutatott rá, ami nem más, mint a szolidaritás. – Mikor volt rá példa, hogy minden nemzet fiai ilyen egységesnek, ennyire egyenlőnek, ilyen kevéssé veszekedősnek érezték magukat, mint a fájdalomnak ebben a pillanatában? Megfeledkeztünk a falak építéséről, a vírus nem ismer határokat. Egy pillantás alatt lerombolt minden korlátot és megkülönböztetést: fajra, vallásra, gazdagságra, hatalomra való tekintet nélkül. Nem szabad visszalépnünk, amikor elmúlik ez a pillanat. Mint ahogy Ferenc pápa buzdított rá, ne pazaroljuk el ezt a lehetőséget, ne legyen hiábavaló olyan sok fájdalom, olyan sok halott, az egészségügyi dolgozók olyan hősies elkötelezettsége. Ez az a „recesszió”, amitől a legjobban kell félnünk – hívta fel a figyelmet Cantalamessa atya.

A nemzetek egyetértésére utalva idézte Izajás próféta jövendölését: „Ők meg ekevassá kovácsolják kardjukat, és lándzsájukat szőlőmetsző késsé. Nemzet nem emel kardot nemzet ellen, és nem tanul többé hadviselést” (Iz 2,4). – Elérkezett a pillanat, hogy megvalósítsunk valamit Izajás próféciájából, amelynek beteljesedését öröktől fogva várja az emberiség. Mondjunk nemet a tragikus fegyverkezési hajszára – biztatott a Pápai Ház szónoka, majd azt kérte a fiataloktól, hogy kiáltsák ezt minden erejükkel, mert az ő sorsuk forog kockán. – A fegyverkezésre használt korlátlan erőforrásokat szánjuk azokra a célokra, amelyek sürgősségét az ilyen helyzetekben látjuk világosan: egészségügy, higiénia, táplálkozás, küzdelem a szegénység ellen, a teremtett világ gondozása. A következő nemzedéknek, ha szükséges, hagyjunk egy dolgokban, pénzben szegényebb, de emberségben gazdagabb világot.

Mi a teendőnk egy ilyen helyzetben? Isten szava mondja meg, hogy mi az első, amit tennünk kell: kiáltanunk kell Istenhez. Ő maga adja szánkba a szavakat, amelyeket kiáltanunk kell, ezek olykor kemények, olykor panaszos, csaknem vádaskodó szavak. A zsoltáros mondja: „Kelj föl, miért alszol, Uram, Kelj föl, siess segítségünkre, irgalmasságodban szabadíts meg minket! (Zsolt 44,24.27). Vagy Márk evangéliumában olvassuk: „Mester, nem törődöl azzal, hogy elveszünk?” (Mk 4,38). Isten talán szereti kéretni magát, hogy megadja jótéteményeit? Talán imánk megváltoztathatja Isten terveit? Nem, de vannak dolgok, amelyet Isten nekünk akar adni mint kegyelmének és imánknak gyümölcsét. Ő késztet rá, hogy ezt tegyük: „Kérjetek és adnak nektek, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak” (Mt 7,7). Amikor a pusztaságban a zsidókat megharapták a mérges kígyók, Isten megparancsolta Mózesnek, hogy egy oszlopra állítson ki egy bronz kígyót, hogy aki ránéz, az megmeneküljön a haláltól. Jézus magáévá tette ezt a jelképet. „Amint Mózes fölállította a kígyót a pusztában, úgy fogják fölmagasztalni az Emberfiát, hogy mindaz, aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örökké éljen” (Jn 3,14–15). Most minket is megharapott egy láthatatlan mérges „kígyó”. Tekintsünk fel arra, akit értünk „fölállítottak” a keresztre. Imádjuk őt magunk és az egész emberi nem számára. Aki hittel tekint rá, nem hal meg. És ha meghal, akkor belép egy örök életbe. „Három nap múlva feltámadok” – jövendölte meg Jézus (Mt 27,63). Mi is feltámadunk majd és kilépünk otthonaink sírboltjaiból ezek után a nehéz napok után. Nem azért, hogy Lázárhoz hasonlóan visszatérjünk előző életünkhöz, hanem, hogy Jézust követve egy új, testvéribb, emberibb, keresztényibb életre keljünk! – zárta nagypénteki prédikációját Raniero Cantalamessa kapucinus, a Pápai Ház szónoka.

Forrás: Magyarkurir.hu