Bevezető a katekézishez a szentmiséről

Az utóbbi napokban több lehetőségünk is van elgondolkodni mit is jelent számunkra a szentmise. Ezen elmélkedésben szeretnék én is elmélyedni, illetve mások segítségére is lenni. Elsősorban a már megjelent irodalmat szeretném felhasználni. Nagy segítség lehet ez mindannyiunk számára, nem csak ebben a rendkívüli időben, hanem a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra való felkészületben is.

 A II. Vatikáni zsinat Sacrosanctum concilium a liturgiáról szóló konstitúciója ezt írja a szentmiséről:

„Üdvözítőnk az utolsó vacsora alkalmával azon az éjszakán, melyen elárultatott, megalapította testének és vérének eucharisztikus áldozatát, hogy így a kereszt áldozatát a századokon át eljöveteléig megörökítse, és így szeretett jegyesére, az Egyházra bízza halálának és föltámadásának emlékezetét: az irgalom szentségét, az egység jelét, a szeretet kötelékét mint húsvéti lakomát, melyen Krisztust vesszük magunkhoz, lelkünket kegyelem tölti el, s a jövendő dicsőség záloga nekünk adatik.”[1]

„Jézus parancsa, hogy gesztusait és szavait ismételjék, "amíg el nem jön" (1Kor 11,26), nemcsak annyit követel, hogy emlékezzünk Jézusra és arra, amit Ő tett. A parancs arra irányul, hogy az Apostolok és utódaik Krisztus - az Ő élete, halála, föltámadása és az Atyánál értünk való közbenjárása - emlékezetét liturgikusan ünnepeljék.

Az Egyház kezdettől fogva hű maradt az Úr parancsához. A jeruzsálemi egyházról ez olvasható:

"Állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában és közösségében, a kenyértörésben és az imádságban. (...) Egy szívvel-lélekkel mindennap összegyűltek a templomban. A kenyeret házaknál törték meg, s örömmel és tiszta szívvel vették magukhoz az ételt." (ApCsel 2,42.46)

A keresztények elsősorban "a szombatok első napján", azaz vasárnap, Jézus föltámadásának napján gyűltek össze, hogy "megtörjék a kenyeret" (ApCsel 20,7). Az Eucharisztia ünneplése egészen napjainkig ugyanúgy folytatódik annyira, hogy ma az Egyházban mindenütt azonos alapszerkezettel ünnepeljük. Az Eucharisztia az Egyház életének állandó középpontja.

Isten zarándok népe Jézus húsvéti misztériumát hirdetve, "amíg el nem jön" (1Kor 11,26), szentmiséről szentmisére "a kereszt szűk ösvényén" halad előre a mennyei lakoma felé, amelyen az összes választottak az Ország asztalához fognak ülni.”[2]

„A szentmisén, vagyis az Úr vacsoráján a Krisztus személyét képviselő pap vezetése alatt együtt van Isten népe, hogy az Úr emlékezetét, vagyis az Eucharisztikus áldozatot ünnepelje. Ezért kiváltságos módon vonatkozik az Egyháznak erre a helyi összejövetelére Krisztus ígérete: „Ahol ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük” (Mt 18,20). A szentmise bemutatásakor ugyanis, amelyen a keresztáldozat minden kor számára jelenvaló lesz, Krisztus valóságosan jelen van az ő nevében egybegyűlt közösségben, a pap személyében, a Isten igéiben, valamint lényegileg és állandóan az Eucharisztikus színek alatt.”[3]

„Térjünk tehát vissza a zsinat fenti szavaihoz. Az első, amit a zsinat fontosnak tart elmondani, hogy ez a nagy szentség nem emberi találmány, nem az Egyház alkotta meg, hanem Krisztus, az Újszövetség főpapja, a Szentháromság második személye, az örök Bölcsesség hagyta reánk.”[4]

„Az eucharisztia egy csodálatos esemény, amelyben Jézus Krisztus, a mi életünk jelenvalóvá teszi magát. A misén való részvétel azt jelenti, hogy "újra átéljük az Úr kínszenvedését és megváltó halálát. Teofánia történik: az Úr jelenvalóvá teszi magát az oltáron, hogy odaadja magát az Atyának a világ üdvösségéért" (Homília a szentmisén, Szent Márta-ház, 2014. február 10.). Az Úr ott van velünk, jelen van! Sokszor előfordul, hogy mi csak odamegyünk, nézelődünk, csevegünk egymást között, miközben a pap misézik, és elfelejtjük, hogy mi ott vagyunk az Úr közelében. Az Úr van ott! Ha ma idejönne a köztársasági elnök, vagy egy másik fontos személy a világban, biztos, hogy mindannyian ott tolonganánk a közelében, szeretnénk üdvözölni. De gondolj csak bele: amikor misére mész, ott az Úr van! Te pedig szétszórt vagy! Az Úr van ott! Tudatosítanunk kell ezt! "De Atyám, a misék unalmasak!" "Mit mondasz, az Úr unalmas?" "Nem, nem, a mise nem, hanem a papok!" "Igazad van, a papok térjenek meg, de figyelj arra, hogy az Úr van ott!" Értetitek? Ne felejtsétek el!

Most pedig próbáljunk meg feltenni néhány egyszerű kérdést magunknak. Például: miért vetünk keresztet és miért végzünk bűnbánatot a mise elején? Itt ismét szeretnék egy kitérőt tenni. Megfigyeltétek már, hogyan vetnek keresztet a gyerekek? Azt se tudod, mit csinálnak, keresztet vetnek, vagy valamit magukra rajzolnak. Így, össze-vissza csinálják [mutatja]. Meg kell tanítani a gyerekeket, hogy szépen vessenek keresztet. Így kezdjük a misét, így kezdjük az életet, így kezdjük a napot. Ezzel azt akarjuk kifejezni, hogy az Úr keresztje váltott meg minket. Nézzétek a gyerekeket, és tanítsátok meg őket, hogy szépen vessenek keresztet! Azután jönnek az olvasmányok a misében; miért vannak ott? Miért olvasunk vasárnap három olvasmányt, a többi napokon meg kettőt? Mi a szerepük, mit jelent az olvasmány a misében? Miért olvassuk őket, mi a céljuk? Vagy: a szertartást vezető pap miért mondja azt egy bizonyos ponton, hogy "Emeljük fel szívünket!"?

Jézus ugyanis azt mondta tanítványainak: "Ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok a vérét, nem lesz élet bennetek. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, és feltámasztom az utolsó napon" (Jn 6,53-54).”[5]

„A 2. századból ismerjük Szent Jusztinosz vértanú tanúságát az eucharisztikus ünneplés alapszerkezetéről. És e szerkezet mind a mai napig az összes nagy liturgia-családban azonos maradt. Íme, mit ír ő 155 körül, hogy a pogány Antoninus Pius császárnak elmagyarázza, mit tesznek a keresztények:

"A Napról elnevezett napon mindannyian, városokban és a falvakban egyaránt, összejövetelt tartunk.

És fölolvassuk az Apostolok emlékiratait és a Próféták írásait, amint azt az idő engedi.

A felolvasó elhallgatása után az elöljáró beszédében int és buzdít, hogy ezeket a szép dolgokat tetteinkkel utánozzuk.

Majd mindannyian fölállunk és közösen imát mondunk."

"Közösen imádkozunk magunkért (...) meg a többiekért, (...) hogy miután az igazságot megtanultuk, a helyes életre törekedjünk, tetteinkben a jót kövessük, s azon legyünk, hogy parancsait megtartsuk, és az örök üdvösséget elnyerjük.

Imáink befejezésekor csókkal köszöntjük egymást.

Ezek után a testvérek elöljárójához kenyeret és kelyhet visznek vízzel vegyített borral, aki kezébe veszi, dicséretet és dicsőítést mond a mindenség Atyjának a Fiú és a Szentlélek neve által, hálát ad neki (görögül: eucharisztian), és áldást mond hosszasan azokért, amiket nekünk adott, hogy Ő bennünket ezekre méltatott.

Imái és hálaadása befejezéseképpen az egész nép ráfeleli az Áment. (...) Az elöljáró hálaadása és az egész nép felelete után az általunk diákonusoknak nevezettek minden jelenlevőnek osztanak a hálaadás kenyeréből és a vízzel elegyített borából, visznek belőle a távollevőknek is.

Az Eucharisztia liturgiája ma is alapvetően abban a szerkezetben történik, mely századokon át megmaradt. Két, szoros egységet alkotó fókusz körül bontakozik ki.

·      gyülekezés, igeliturgia az olvasmányokkal, a homíliával és az egyetemes könyörgéssel;

·      az eucharisztikus liturgia a kenyér és a bor fölajánlásával, a konszekráló hálaadással és az áldozással.

Az igeliturgia és az eucharisztikus liturgia "egyetlen istentiszteleti cselekményt" alkotnak. Valójában ugyanis az Eucharisztiában számunkra megterített asztal egyszerre Isten igéjének és az Úr Testének asztala.

Nemde ugyanaz a folyamat játszódik le itt, mint a föltámadott Jézus tanítványaival elköltött húsvéti lakomáján? Útközben ő maga magyarázta nekik az Írásokat, majd asztalhoz ült velük, "kezébe vette a kenyeret, megáldotta, megtörte és odanyújtotta nekik".[6]

„Nem felejthetjük el, milyen sok keresztény volt az egész világon az elmúlt kétezer évben, akik a halálig is kitartottak, csakhogy megvédjék az eucharisztiát, és milyen sokan vannak ma is, akik életüket kockáztatják azért, hogy részt vehessenek a vasárnapi misén. 304-ben, a Diocletianus-féle keresztényüldözés idején egy észak-afrikai keresztény csoportot rajtakaptak, hogy misét mutat be egy házban, és börtönbe zárták. Amikor a római helytartó kihallgatta őket, megkérdezte, miért csinálták, amikor tudták jól, hogy szigorúan tilos. Ők azt válaszolták: "Vasárnap nélkül nem élhetünk". Ezzel azt akarták mondani: ha nem ünnepelhetjük az eucharisztiát, akkor nem tudnánk élni, akkor keresztény életünk elhalna.

Azokat az észak-afrikai keresztényeket megölték, mert misét mutattak be. Arról tettek tanúságot, hogy le lehet mondani a földi életről az Oltáriszentségért, mert az ad nekünk örök életet, az tesz részesévé minket Krisztus halálon aratott győzelmének. Az ő tanúságtételük kérdőre von mindnyájunkat, és választ vár arra a kérdésre, mit jelent számunkra részt venni a szentmiseáldozaton, mit jelent az Úr asztalához járulni. Vajon azt a forrást keressük, amely "élő vizet buzog" az örök életre?; amely életünket a dicséret és a hálaadás lelki áldozatává teszi?; és amely egy testté tesz minket Krisztussal? Ez a szent eucharisztia legmélyebb értelme - maga az eucharisztia szó "hálaadást" jelent -: hálaadás az Atya, Fiú és Szentlélek Istennek, aki bevon és átalakít minket az ő szeretetközösségében.”[7]

Talán ezek a sorok ma provokatívnak sőt felháborítónak tűnhetnek, amikor külső tényezők miatt gátolva vagyunk ebben a neves vágyunkban, hogy szentmisét látogassunk.  De egyben lehet egy mély lelkiismeretvizsgálat is számunkra, hogy én mit vagyok képes a szentmiséért megtenni.

A szentmisére kellő képpen fel kell készülnünk. Nem jó, ha csak az utolsó pillanatra esünk be, hanem tudatosítjuk, hogy valóban az Istennel fogunk találkozni. A szentmisére való előkészület igazában már otthon kezdődik Az őseink úgy mentek el szentmisére, hogy már otthon elkészítették adományukat; Ezt kövessük mi is. Otthon határozzuk el magunkat, hogy ma mit adunk Istennek. Azután összeszedve lelkivilágunkat, úgy menjünk az utcán, a villamoson a templomba, mintha körmenettel mennénk. Ha a templomban azután a szentmise megkezdéséig még van időnk, akkor a következő imádságokból mondjuk el, amit tudunk. Ezek a misekönyvben is bent vannak, mint a pap előkészülete a szent cselekedetek végzésére és egyúttal a szentáldozáshoz is előkészítenek minket.

A szentmise-katekézis sorozatban mindig meg lesz jelentetve egy ima a szentmisére való felkészületre, hogy valóban Isten jelenlétében tudjuk átélni.

83. zsoltár

Mily kellemesek a te hajlékaid, Seregeknek Ura!

Sóvárogva vágyakozik lelkem az Úr udvaraiba. Ujjongva eped szívem és testem az élő Isten után.

Hisz házat talál magának a veréb, fészket magának a gerlice, hová fiait helyezze: oltáraidnál, seregek Ura, én királyom és én Istenem!

Mily boldogok, Uram, kik házadban lakhatnak, Téged örökkön örökké magasztalhatnak!

Boldog az az ember, akit te megsegítesz, mikor szívében elhatározza, hogy felmegy a Könnyek völgyén át a kitűzött helyre!

Mert megáldja a törvény szerzője, erőt erővel tetézve haladnak az úton, és meglátják az istenek Istenét a Sionon.

Uram, seregek Istene, hallgasd meg imádságomat; vedd füledbe Jákobnak Istene!

Oltalmazó Istenünk, tekints ide, nézz fölkentednek arcára!

Mert jobb egy nap a te udvaraidban; mint más helyen ezer. Inkább akarok utolsó lenni Istenem házában, mint lakni a gonoszok sátraiban.

Mert irgalomban és igazságban leli kedvét az Isten, kegyelmet és dicsőséget ad az Úr;

Nem vonja meg javait azoktól, kik ártatlanságban járnak. Seregek Ura, boldog az az ember, ki benned bízik.

Dicsőség az Atyának és a Fiúnak és a Szentléleknek. Miképpen volt kezdetben és van most és lesz mindig, mindörökkön örökké.