Ferenc pápa katekézise: Arcok és szívek vagyunk, Isten egyenként, név szerint ismer bennünket!

A „Zsoltárok imádsága” címmel tartotta meg Ferenc pápa szerda délelőtt az imádságról megkezdett immár 10. katekézisét, ezúttal is a VI. Pál aulában. Isten Szavaként a 13. zsoltárból olvastak fel: „Meddig feledkezel meg rólam, Uram, mindörökre? Meddig rejted el arcodat előlem? Meddig emészti még lelkem a fájdalom és szívemet a mindennapi gond? Meddig uralkodik még rajtam az ellenség? Hiszen irgalmasságodban bizakodtam, Uram. Segítséged legyen öröme szívemnek, hogy énekeljek az Úrnak, aki jót tett velem!” (Zsolt 13,2-3.6).

A zsoltárok józanok és mérsékletesek, bárki és mindig imádkozhatja

„A Bibliát olvasva folyamatosan különféle típusú imádságokba botlunk. Ám van egy könyv, mely csak imádságokból áll, ami hazája, otthona, gyakorlóterme megszámlálhatatlan sok imádkozó embernek. A Zsoltárok könyvéről van szó” – kezdte beszédét a pápa. A bölcsességi könyvek közé tartozik, mert „imádkozni tanít” az Istennel folyatott párbeszéd tapasztalatán keresztül. A 150 zsoltárban megtaláljuk az összes emberi érzést, mint az öröm, a fájdalom, a kétség, a reménység, a keserűség.  A pápa utalt a katekizmusra: „A zsoltár tükrözheti egy régi esemény képét, de annyira józan, hogy őszintén imádkozhatja minden idők minden rendű és rangú embere” (KEK 2588). A zsoltárok olvasása megtanít bennünket az imádság nyelvezetére, melyet Isten Dávid király és más imádkozók révén ad nekünk, hogy dicsérjük az Istent, hogy hálát adjunk neki és könyörgéssel forduljunk hozzá örömben és fájdalomban. Összefoglalóan, a zsoltárok Isten szava, amivel beszélgetünk Vele.

A zsoltárok imádkozásukhoz elég annak lenni, amik vagyunk       

A katekézis további részében Ferenc pápa a zsoltárok világának három fő témáját érintette, melyek a kérdés, a könnyes kiáltás és a meghallgató válasz. A zsoltárokban megszólaló emberek soha nem elvont, éteri személyek, így a zsoltárok nem íróasztalnál születtek, hanem sokszor drámai fohászok, melyek élő emberi tapasztalatból származnak. Imádkozásukhoz elég annak lenni, amik vagyunk, nem kell hozzá kisminkelni magunkat. A zsoltárokban csontból és bőrből való emberek imádkoznak, problémáikkal, fáradozásaikkal, bizonytalanságaikkal. A zsoltáros nem tiltakozik különösképpen a szenvedés ellen, mert tudja, hogy az az élethez tartozik. Ám a zsoltárokban a szenvedés kérdéssé alakul át.

Isten számára minden emberi fájdalom szent

A zsoltárok számos kérdése közt van egy állandóan visszatérő, amit a katekézis elején felolvastak: Meddig még, Uram, meddig még? – emlékeztetett a pápa. A zsoltárok megtanítanak arra, hogy ne szokjunk hozzá a fájdalomhoz és hogy az élet nincs megváltva, amíg nem nyert gyógyulást. Az ember, noha csak egy lehelet, mégis értékes az Isten szemében, éppen ezért van értelme kiáltani. A Szentlélek szítja bennünk ezt az öntudatot, hogy az Isten értékesnek tart minket. A zsoltárok az emberi élet ezernyi kiáltásáról tanúskodnak a fájdalom, a betegség, a gyűlölet, a háború, az üldöztetés megannyi helyzetében, egészen a halál legfőbb botrányáig menően. A zsoltáros Isten közbeavatkozását kéri, amikor az összes emberi erőfeszítés hiábavalónak bizonyul. Az imádság ezért már önmagában az üdvösség útja, annak kezdete. Ezen a világon mindenki szenved, a hívő és a nem hívő, ám a zsoltárkönyvben a fájdalom kapcsolattá lesz. A kiáltás meghallgató fület keres. Fájdalmaink könnyei nem általánosságok, hanem konkrétan az én könnyeim, az én fájdalmam. Ferenc pápa megemlítette, hogy az aulába érkezésekor találkozott a közelmúltban meggyilkolt fiatal comói papnak a szüleivel, akik saját könnyeiket a szegények segítése közben megölt gyermekükért hullatják. Az Isten számára minden emberi fájdalom szent, ahogy az 56. zsoltár mondja: „Feljegyezted, Uram, szenvedésem útját, összegyűjtötted tömlőidben könnyeimet” (Zsolt 56,9).

Bátorság, menjünk előre az imádsággal, mert Jézus mindig mellettünk van

A zsoltárokban a hívő ember könnyes kiáltása válaszra talál, mert az Isten meghallgatja az embert, mindahányszor kopogtat az ajtaján. A problémák nem mindig oldódnak meg, de a hívő ember mégsem csalódik. Sokszor elég azt tudni, hogy az Isten meghallja a könyörgésemet és így a fájdalom elviselhetőbbé válik. A legnagyobb nehézség az elhagyottságban szenvedés, de az imádság épp ettől ment meg. Megtörténhet, akár többször is, hogy nem értjük az Isten szándékait, de kiáltásaink felszállnak őhozzá, akinek atyai szíve van és együtt sír minden szenvedő gyermekével. Ilyenkor gondoljunk Jézus sírására Jeruzsálemért és Lázár barátjáért a sírjánál – ajánlotta a pápa. Isten sírt és Isten sír értem, mert ahogy egy lelki író mondta, ezért lett emberré. Ha azonban kapcsolatban maradunk vele, az élet, még ha meg is próbál szenvedéssel, föltárja nekünk a javak nagy távlatát és az ember elindul a beteljesedés felé. Bátorság, menjünk előre az imádsággal, mert Jézus mindig mellettünk van! – fejezte be katekézisét Ferenc pápa.