katekézis a szentmiséről - átváltoztatás

Ezekben a szavakban összecsendül az ég és a föld s magasztalja a mindenség Teremtőjét. A háromszoros Sanctus a szentatyák megjegyzése szerint a háromszemélyű Isten imádása. Valóban ünnepélyes hálaadásunknak méltóbb befejezést nem adhatnánk, mint hogy hálaénekünket összekapcsoljuk az angyalok s az üdvözült szentek dicsőítő énekével. Bizonyos drámai erő van abban, hogy a pap hálaadó énekében a nép, vagy a kórus énekli az angyalok magasztaló himnuszát.

A Sanctus két részből áll. Az egyikben az ég angyalai dicsőítik a Szentháromságot, a másikban  a pap, vagy a hívek üdvözlik a szentmisében megjelenő isteni Üdvözítőt. Az első részt Izaiás próféta látomásából vette az Egyház. Izaiás ugyanis egyik látomásában tanúja volt annak, amint „a szeráfok... kiáltanak egyik a másikhoz és mondák: Szent, szent, szent a seregek Ura Istene, teljes az egész föld az Ő dicsőségével. És megrendültek az ajtók küszöbei a kiáltó szavától és a ház betelt füsttel” . A liturgikus szöveg csak lényegtelen dolgokban tér el Izaiás e szavaitól. Az előbbi ugyanis mintegy megszólítása az Istennek: „a te dicsőségeddel”, míg Izaiásnál így találjuk: „az ő dicsőségével”. Azonkívül a szentmise szövege „az egész föld” helyett ,az ég és föld” kifejezést használja. A latin szövegben „Deus Sabaoth” annyit jelent, mint a „seregek Istene”. Ez gyakran használatos megszólítása volt az Istennek. Egy másik héber szó is előfordul a Sanctusban: a Hosanna. Ennek a szónak az eredeti jelentése az: „segíts, kérünk!” „szabadíts meg minket!” Ebből a könyörgő, esdeklő szóból később lelkes diadalkiáltás lett: „Üdv neked”, „Éljen”. Ezért sem a latin, sem a görög liturgia nem fordítja le ezt a szót, hanem eredeti héber alakjában használja. A Hozsanna kétszer fordul elő a Sanctusban. A Sanctus második része megismétlése azoknak a lelkes szavaknak, amelyekkel a Jeruzsálembe ünnepélyesen bevonuló Üdvözítőt a zsidó nép fogadta. Ahogy Jézus dicsőségesen bevonult a szent városba, hogy ott meghaljon az emberekért, úgy most oda áll a pap személyében az oltárhoz, hogy a keresztfa áldozatát megújítsa. A Sanctus ez a része tehát már emlékezteti a papot az Úr szenvedésének a történetére.

Átváltoztatás

A legméltóságteljesebb pillanat elérkezett. A pap már már nem saját nevében, nem is pusztán az Egyház nevében, hanem Jézus Krisztus nevében beszél és cselekszik. Az ő ajkaival maga az Úr beszél, mert hiszen nem a pap testére vonatkoznak a pap ajkairól elhangzó szavak: Ez az én testem. Jézus maga mondja a szentmisében ezeket a szavakat s a természet engedelmesen meghajol Ura akarata előtt s Jézus testévé válik a kenyér. Ezeket a szavakat a pap nem imádságképpen, hanem elbeszélő alakban, történetileg mondja el, vagyis elbeszéli az utolsó vacsorának és az Oltáriszentség alapításának a történetét, úgy azonban, hogy szavait a mennyei Atyához intézi. A pap a lényeget illetőleg egészen pontosan azt teszi, amit Jézus tett az utolsó vacsora alkalmával. Ahogy mi egy történet elbeszélésénél a történetben szereplő személyek beszédmódját s mozdulatait utánozni szoktuk, úgy a pap is nemcsak Jézus szavait ismétli meg, hanem ezeket a szavakat ugyanolyan mozdulatokkal is kíséri, mint Jézus tette az utolsó vacsorán. Ez volt ugyanis az Úr kifejezett óhajtása, mikor így szólt: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”.

Az utolsó vacsora leírását a szentírásban négy helyütt találjuk meg, a három szinoptikus evangelistánál  és Szent Pálnál. A misekánonban található leírás – bár lényegében azonos a szentírási szövegekkel – az egyes kifejezésekben azonban számos eltérést mutat. Thalhofer szerint ez a legnagyobb valószínűség szerint abból magyarázható, hogy a kánon leírása régibb, mint a szentírás szövegei, vagyis egyes egyházakban, mielőtt még az evangéliumok keletkeztek, vagy elterjedtek volna, már volt egy általánosan elfogadott, a szentmise szertartásába beállított leírás, amelyen változtatni nem volt szabad s amelynek az ismeretét az evangelisták olvasóiknál feltételezték. Egyszóval az Egyház a misekánonban található leírást az utolsó vacsoráról nem a szentírásból, hanem az élő hagyományból vette.

Figyeljük meg kissé közelebbről a misekánon szavait. Mindjárt az első szavaknál megjegyezhetjük, hogy a misekánon azon kifejezése „a szenvedése előtti napon” nem áll ellentétben Szent Pál szavával „azon az éjszakán, amelyen elárultatott”. Szent Pál ugyanis zsidó szokás szerint az ünnep előestéjét s így az éjszakát is az ünnepnaphoz számítja, mert a zsidók nem reggel kezdték az ünnepet, mint mi, hanem előző este. Mind a négy szentírási leírás említi, hogy Jézus kezeibe „vette a kenyeret”, de e szavak: „szent és tiszteletre méltó kezeibe” a szentírásban nem találhatók. Az a megjegyzés, hogy Jézus felemelte szemeit az égre, a biblikus leírásokban teljesen hiányzik, de egészen természetes kiegészítése a szövegnek, mert az Úrnak a hálaadás alkalmával ez volt a szokása. Mind a négy szentírónál olvassuk, hogy Jézus hálát adott. Ez a hálaadás („eucharistia”), amelyről később az Oltáriszentséget elnevezték, bizonyára nemcsak a Passah-vacsoránál szokásos hálaima elmondásából állott, hanem valamilyen keresztény jellegű, vagyis az újszövetségi áldozatra vonatkozó imádság lehetett. Ez az ima magában foglalta a kenyér megáldását is. A konszekrálás szavaiban „mert ez az én testem”, „mert ez az én vérem kelyhe” a „mert” szócska betoldás, mely a mai rítusban már kötelező, de sem a szentírásban, sem a régi liturgiában nincs meg. A bor konszekrálásának a szavai Máténál és Márknál: „Ez az én vérem, az újszövetség vére”, Lukácsnál és Pálnál: „Ez a kehely az újszövetség az én véremben”, míg a misekánonban: „ez az én vérem kelyhe”. Mind a három szöveg ugyanazt fejezi ki. Az „új és örök szövetség vére” annyit jelent, hogy az Úr által alapított szövetség örökké fog tartani s nem kell majd helyet adnia egy másik szövetségnek, mint ahogy az ószövetség helyet adott a kereszténységnek.

Az „Íme hitünk szent titka” szavak valószínűleg a gallikán liturgiából származnak, mert Germain de Paris szertartáskönyvében fordul elő először. Ezeket a szavakat eredetileg nem a pap mondotta, hanem a diákonus, vagy más valaki a segédkezők közül kiáltotta, vagy énekelte, hogy a nép figyelmét a konszekrálás nagy titkára felhívja. Ez a szokás a gallikán liturgiába bizonyára a keleti liturgiából származott át, ahol hasonló felkiáltások gyakoriak. A kopt-liturgiában pl. a nép így kiált fel: „Hisszük, megvalljuk és dicsérünk téged: mert ez valóban a te tested”.

Itt néhány szóval meg kell emlékeznünk az úrfelmutatás történetéről. A konzekrált ostya felmutatása valamennyi liturgiában előfordul. A keleti liturgiák azonban közvetlenül szent áldozás előtt mutatják fel a szent ostyát. Az Aranyszájú Szent János híres liturgiájában a pap a szent ostya felmutatásakor ezt mondja: „Sancta sanctis” („a szent dolgok a szenteknek”). A nyugati liturgiában egészen a XII. századig közvetlenül a Miatyánk előtt volt az úrfelmutatás, vagyis a konszekrációs kánon végén.

A ma szokásos Úrfelmutatás, mely közvetlenül az átlényegülés után van, csak a XII. század végén jött szokásba, még pedig Franciaországban. Abban az időben ugyanis a párizsi egyetem tanárai közül egyesek azt tanították, hogy a kenyér átlényegülése csak akkor történik meg, mikor a pap már a bor fölött is elmondotta a konszekrálás szavait. Bár ennek a tannak nem sok követője akadt, mégis az Egyház általános hitének a kifejezésére szokásba jött, hogy a konszekrált szent ostyát még a bor konszekrálása előtt a népnek imádásra felmutatták. Ez által akarták kifejezni azt a hitet, hogy az Úr a szent ostyában jelen van már a kehely konszekrálása előtt is. Ez különben egészen kézenfekvő dolog is, hiszen az Úr is az utolsó vacsorán a kenyeret szent testévé változtatta s megáldoztatta vele az apostolokat s csak azután vette kezébe a kelyhet. Eudes de Sully, párizsi püspök (1196-1208) volt az első, aki ezt az Úrfelmutatást elrendelte. A XIII. század elejétől ez a különben is nagyon szép és mély jelentőségű szokás széles körben kezdett terjedni. 1215-ben bevezetik a ciszterciták, 1217-ben a trèves-i tartományi zsinat. A XIII. század végén már a nyugati egyházban általános szokásnak mondható. A kehely felemelése csak jóval később jött szokásba. Ezt ti. nem tartották annyira indokoltnak, mert hiszen a hívek csak a kelyhet láthatják és nem az Úr szent vérét. A karthauziaknál még most is hiányzik a kehely felemelése. A pap térdhajtása az Úrfelmutatás előtt és után csak a XVI. századból eredő szokás. Általános szokássá csak az 1570-iki misekönyvreform útján válik.

Az imádásra felmutatott szent ostya iránt a nép a középkorban nagy tiszteletet tanúsított. A XIII-XIV. század nagy szónokai megható oktatásokat adtak az Úrfelmutatásról. Meggyőző erővel fejtegették, mily nagy hatása van az eucharisztikus szent ostya meglátásának, megpillantásának az emberi lélekre. Franz, a középkori liturgia egyik legkiválóbb kutatója említi, hogy a szent ostya iránt megnyilvánuló tiszteletnek néhol babonás kinövései is voltak.

A hívek ama vágya, hogy lássák a felmutatott szent ostyát, vezetett rá a csengők alkalmazására. A csengetés az Úrfelmutatás alatt a XII. századtól kezdve kezd szokássá válni, bár Rómában még a XIV. században sem csengettek az Úrfelmutatás alatt. A római Ordó-k ugyanis erről semmi említést sem tesznek, holott egyébként a csengetyű használatát említik, mert pl. megtiltják, hogy nagycsütörtökön a Gloria után csengessenek.

A többi csengetés, így áldozás előtti s esetleg a felajánlás előtti csengetés szokásjogon alapszik. Franciaországban, „hol szeretik a csengetyűt”, néhol a Miatyánk előtt is csengetnek.

Manapság itt-ott nézeteltérés van arra vonatkozólag, hogy a hívek milyen testtartást használjanak az Úrfelmutatás alatt: felegyenesedve a szent ostyára nézzenek-e, vagy pedig mélyen meghajoljanak. Az elmondottakból látjuk, hogy a XII. századtól kezdve, mióta ez az Úrfelmutatás szokásba jött, mily nagy örömmel tekintettek a jelenlevő hívek a felmutatott szent ostyára. De tudatosítanunk kell, hogy nem a külső forma a lényeg, hanem a belső összeszedettség, tudatosítsam, mi is történt az előbbi pillanatokban. Ezért a megfelelő testtartás egyéntől függő, kinek az adott pillanatban mi segít jobban az Isten előtti imádatban.