Katekézis a szentmiséről - Az Eucharisztia liturgiája

A szentmise 2 nagy és fő része az Eucharisztia liturgiája.

Krisztus az utolsó vacsorán rendelte a szentmiseáldozatot és a húsvéti lakomát; ezáltal a keresztáldozat mindig jelenlevővé válik az Egyházban, valahányszor a pap Krisztus Urunkat képviselve ugyanazt teszi, amit maga az Úr tett, és amit tanítványaira bízott, hogy azt az ő emlékezetére cselekedjék. Krisztus ugyanis kezébe vette a kenyeret és a kelyhet, hálát adott, megtörte a kenyeret, tanítványainak adta, és így szólt: Vegyétek, egyetek és igyatok ebből; ez az én Testem, ez az én Vérem kelyhe. Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre. Ezért az Egyház az Eucharisztikus liturgiának egész ünnepi rendjét olyan részekből állította össze, amelyek megfelelnek Krisztus említett szavainak és tetteinek. Mégpedig:

1. az adományok előkészítésekor az oltárhoz viszik a kenyeret és a bort a vízzel, tehát azokat az elemeket, amelyeket Krisztus a kezébe vett.

2. az Eucharisztikus imában hálát adunk Istennek az üdvösség egész művéért, és a felajánlott adományok Krisztus Teste és Vére lesznek.

3. a kenyér megtörése és a szentáldozás által a hívek,bármily sokan vannak is, egy kenyérből kapják Krisztus Testét és egy kehelyből az Úr Vérét ugyanúgy, amint az apostolok kapták magának Krisztusnak a kezéből.

Ahhoz, hogy megértsük a szentmise lényegét, amelyen Krisztus Urunk keresztáldozata megy végbe, egy kitekintést kell tennünk mi is az az áldozat. A Magyar Katolikus Lexikon így írja:

Az istentisztelet legnagyobb cselekménye, mellyel egy áldozati tárgyat teljes egészében Istennek ad az ember. Gyökere a fölismerés, mellyel az ember az önmagára eszmélésben megéli végességét, függését, bűnösségét, s vele transzcendens igényeit, sőt azt is, hogy az istenség hívja, megszólítja, felelősségre vonja. Ugyanakkor tudja, hogy az istenséggel való kapcsolatnak, párbeszédnek kifejezést kell adnia, s ezt csak emberi tettekkel és jelképekkel teheti. A vallástörténelem által föltárt áldozatok ennek az alapvető élménynek a kifejezései. Az ajándékot meghatározott szertartás viszi át a profánból a szent világába.

Az ember a történelem folyamán mindig is tudatában volt annak, hogy kell lenni valaminek, ami meghaladja őt. A különböző kultúrák mind másképp közelítették meg ezt a valamit, amire rájöttek, hogy sokkal inkább Valakinek kell lennie. Mégsem mondhatjuk el, hogy hasonlóképpen álltak hozzá. A népek nagy része nem tudta felfogni, hogy ez a Valaki egy személy, nem pedig több. Az emberi értelem határoltságába nem tudott beleférni Isten nagysága, ezért léptek a többistenhitre. De az isteneknek ajándékot is kellett vinni. Valaki azért vitt, mert félt az istentől, nehogy megbüntesse, jó legyen a termés, egészséges legyen. Ha ezek nem történtek meg, akkor azt mondta magának, hogy minden bizonnyal rossz ajándékot vittem az istennek. Láthatjuk ezt már Káin és Ábel történetében, de akár azokban a kultúrákban is, ahol emberáldozatokat hoztak. Formáját tekintve leghatékonyabbnak mindig a véres áldozat számított a vérben föltételezett életerő miatt. Az emberáldozat nyomai is sokfelé megtalálhatók, mint gyermekek, szüzek, foglyok föláldozása. Az aztékok külön hadjáratokat szerveztek ilyen foglyok kézrekerítésére. A kelták öregedő királyaikat áldozták föl, a rómaiaknál szokás volt az önfeláldozás, másutt a holtak temetésénél föláldozták szolgáikat, rabnőiket vagy feleségeiket. Az önfeláldozásnál gyakran a halál helyett csak egyes testrészeket adtak oda.

Az áldozatról szóló tanításban megfigyelhető a régi és az új feszültsége: az Egyház egyrészt elszakad a régi áldozati kultusztól és szertartásos felfogástól, másrészt az áldozatról szóló tanítást egészen átalakítja azzal, hogy Jézusnak a kereszten végbevitt önátadásában meglátja a teljes és tökéletes áldozatot, s ezt teszi meg életfelfogása alapjának. Már Jézus magatartásában benne volt ez az újdonság. A régi istentiszteleti rendet különlegesen nem bírálta, de annál jobban elítélte a kiüresedett, lélektelen istentiszteletet, s a szeretet kettős parancsát minden áldozatbemutatás fölé emelte. Ezt részletesen a Zsidókhoz írt levélben találjuk leírva.

Ferenc pápa 2018.02.28-án mondott katekézisében ezt olvashatjuk:

Jézus parancsának engedelmeskedve az Egyház az eucharisztikus liturgiát olyan részekre osztotta, amelyek megfelelnek a kínszenvedése előestéjén általa kimondott szavaknak és általa végrehajtott tetteknek. Így az adományok előkészítésekor a hívők az oltárra viszik a kenyeret és a bort, vagyis azokat az összetevőket, amelyeket Krisztus kezébe vett. Az eucharisztikus imában hálát adunk Istennek a megváltás művéért, a felajánlott adományok pedig Jézus Krisztus testévé és vérévé válnak. Ezt követi a kenyér megtörése és az áldozás, amikor újraéljük az apostolok tapasztalatát, akik az eucharisztikus adományokat magának Krisztusnak a kezéből kapták.

Jézus első tettének - "fogta a kenyeret és a bor kelyhét" - az adományok előkészítése felel meg. Ez az eucharisztikus liturgia első része. Dicséretes, ha a kenyeret és a bort a hívők adják át a papnak, mert azok az eucharisztiára ott egybegyűlt Egyház lelki adományát jelentik. Jó tehát, ha a kenyeret és a bort a hívők viszik az oltárhoz. Jóllehet ma "már nem a sajátjukból hozzák a hívők a kenyeret és a bort, mint az ősi időkben, mégis az adományok átnyújtásának rítusa megőrzi lelki értékét és jelentését". E tekintetben sokatmondó, hogy a papszentelésben a püspök, amikor átadja a kenyeret és a bort, azt mondja: "Vedd a szent nép áldozati adományát az eucharisztikus áldozathoz!" Isten népe, amely hozza az áldozati adományt, a kenyeret és a bort, a felajánlandó nagy adományt a miséhez! A kenyér és a bor jelében tehát a hívő nép a pap kezébe teszi saját adományát, aki azt az oltárra, avagy az Úr asztalára helyezi, "amely az egész eucharisztikus liturgia középpontja". Vagyis a mise középpontja az oltár, az oltár pedig Krisztus; mindig az oltárt kell nézni, amely a mise középpontja. A "föld termésében és az emberi munka gyümölcsében" ezért felajánlásra kerül a hívők azon törekvése, hogy az isteni Szónak engedelmesen önmagukat "a mindenható Atyaistennek tetsző áldozatul" adják, az "ő egész szent Egyházának javára". Így "a hívők élete, szenvedése, imádsága, munkája egyesül Krisztus életével, szenvedésével, imádságával, munkájával és önmaga teljes felajánlásával; s ily módon új értéket nyer".

Nyilvánvalóan kevés a mi adományunk, de Krisztusnak szüksége van erre a kevésre. Az Úr keveset kér tőlünk, de sokat ad nekünk. Keveset kér tőlünk. A mindennapi életben jó szándékot kér tőlünk; nyitott szívet kér tőlünk; ahhoz, hogy befogadjuk őt, aki felkínálja magát nekünk az Oltáriszentségben, azt kéri tőlünk, hogy akarjunk jobbá válni; ezeket a jelképes adományokat kéri tőlünk, amelyek aztán az ő testévé és vérévé fognak válni. Ennek az imádságos felajánló mozgásnak a képét jeleníti meg a tömjén, amely a tűzben elégve illatos füstöt bocsát ki, mely a magasba száll: az adományok megfüstölése, ahogyan ünnepnapokon tesszük, a kereszt, az oltár, a pap és a papi nép megfüstölése látható módon megjeleníti a felajánlásban való köteléket, amely mindezeket a valóságokat Krisztus áldozatához kapcsolja. Ne felejtsük el, hogy ott van az oltár, aki Krisztus, de az mindig az első oltárra, a keresztre utal; és az oltárra, amely Krisztus, odavisszük kevés adományunkat, a kenyeret és a bort, amelyek aztán sokká válnak: magává Jézussá, aki önmagát adja értünk.

Ez az, amit kifejez a felajánlási könyörgés is. Benne azt kéri a pap Istentől, hogy fogadja el az adományokat, amelyeket az Egyház felajánl neki, utal a mi szegénységünk és az ő gazdagsága között végbemenő csodálatos csere gyümölcsére. A kenyérben és a borban eléje visszük életünk adományát, hogy azt a Szentlélek átváltoztassa Krisztus áldozatává, és vele együtt egyetlen lelki áldozattá váljon, mely tetszésére van az Atyának. Miközben így befejeződik az adományok előkészítése, ez felkészít minket az eucharisztikus imára.

Az önfelajánlás lelkisége, amelyre a misének ez a része tanít minket, világosítsa meg napjainkat, másokkal való kapcsolatainkat, a dolgokat, amiket csinálunk, a szenvedéseket, melyekkel találkozunk, és segítsen minket, hogy az evangélium fényében építsük a földi várost.

De nézzük részletesen az egyes részeket, szavakat, mozdulatokat, mert ezek nem hiába kerültek a szentmise ünneplésébe:

Miért éppen kenyér és bor van felajánlva? Erre a választ a katekizmusban (1333-1336) találjuk megmagyarázva:

A szentmise közepén a kenyér és a bor Krisztus szavai és a Szentlélek segítségül hívása által Krisztus testévé és vérévé válik. Parancsának megfelelően az Egyház az Ő dicsőséges eljöveteléig folytatja azt, amit az Úr szenvedése előestéjén tett: "Kezébe vette a kenyeret (...)" "Kezébe vette a borral telt kelyhet (...)." A kenyér és a bor titokzatos módon Krisztus testévé és vérévé válnak, ugyanakkor a teremtés jóságának jelei maradnak. A fölajánlásban hálát adunk a Teremtőnek a kenyérért és a borért,  "az emberi munka" gyümölcséért, ami előbb a "föld gyümölcse" és a "szőlőtő termése", azaz a Teremtő adományai. Az Egyház Melkizedeknek, a királynak és papnak a gesztusában, amikor fölajánlotta "a kenyeret és bort", saját fölajánlásának előképét látja.

Az Ószövetségben a kenyeret és a bort a zsengeáldozatok között ajánlották föl a Teremtő iránti hála jeleként. Az Egyiptomból való kivonulás összefüggésében még egy új jelentéssel gyarapodtak. A kovásztalan kenyerek, melyeket Izrael népe minden évben a pászkaünnepen evett, az Egyiptomból való szabadító kivonulás sietségére emlékeztetnek; a pusztai manna állandóan Izrael emlékezetébe idézi, hogy Isten szavának kenyeréből él. Végül a mindennapi kenyér az Ígéret földjének gyümölcse, záloga annak, hogy Isten hűséges ígéreteihez. Az "áldás kelyhe" a zsidók húsvéti vacsorájának a végén a bor ünnepi öröméhez eszkatologikus jelentést kapcsol: Jeruzsálem messiási helyreállításának várását. Jézus úgy alapította meg Eucharisztiáját, hogy a kenyér és a kehely áldásának új és végleges értelmet adott.

A kenyérszaporítás csodái, amikor az Úr áldást mondott, megtörte a kenyereket és tanítványai által szétosztotta a sokaság táplálékául, előképei az Ő egy eucharisztikus kenyere túláradó bőségének: a Kánában borrá változtatott víz jele már Jézus megdicsőülésének óráját hirdeti. Magát a beteljesedést nyilvánítja ki a menyegzői lakoma az Atya országában, ahol a hívők a Krisztus vérévé vált új bort fogják inni.

Az Eucharisztia első bejelentése megosztotta a tanítványokat, miként a szenvedés bejelentése megbotránkoztatta őket: "Kemény beszéd ez! Ki hallgathatja?". Az Eucharisztia és a kereszt a botrány sziklái. Egy és ugyanarról a misztériumról van szó, és mindig megoszlásra adnak alkalmat: "Ti is el akartok menni?" az Úr e kérdése végig hangzik a századokon mint szeretetének meghívása annak fölfedezésére, hogy egyedül Ő az, akinél "az örök élet igéi" vanna; és a hitben elfogadni Eucharisztiájának ajándékát azt jelenti, hogy Őt magát fogadjuk be.

A következő részben már magával a felajánlás egyes mozzanataival fogunk foglalkozni.