Katekézis a szentmiséről - AZ IGE LITURGIÁJA I.

Az ige liturgiának kiemelkedő részét a Szentírásból vett olvasmányok képezik a közéjük beiktatott énekekkel; ezt a részt a homília, a Hitvallás és a Hívek könyörgése bontja ki és zárja le. Az olvasmányokban, amelyeket a homília fejt ki, Isten szól népéhez, kinyilvánítja a megváltás és az üdvösség misztériumát és lelki táplálékot nyújt. Maga Krisztus pedig igéje által jelen van hívei között. Isten szavát a nép csendben vagy énekével fogadja szívébe, és a Hitvallással csatlakozik hozzá. Isten igéjével betelve, az Egyetemes könyörgésekben az egész Egyház szükségleteiért és az egész világ üdvösségéért imádkozik.

Szent csend

Az igeliturgiát úgy kell végezni, hogy elősegítse az elmélkedést, ezért kerülni kell a sietség minden formáját, amely az összeszedettséget akadályozná. Az ige liturgiájában, a közösség összetételét figyelembe véve, rövid szent csend tartható, hogy Isten igéje a Szentlélek indítására jobban gyökeret verjen a szívekben és előkészítsen az imádságos válaszra. A csendnek ilyen pillanatait lehet tartani például az igeliturgia kezdete előtt, az Olvasmány és a Szentlecke, illetve a homília után.

Talán sokan nem is vettük észre eddig, hogy a csöndnek milyen fontos szerepe van a liturgiában. A modern világban egyre ritkább az olyan pillanatok száma, amikor teljes csend vesz körül minket. Ez pedig káros hatással van az egészségünkre. A csend ugyanis képes olyan előnyöket gyakorolni az emberi agyra, amelynek eredményei nagyon fontosak lehetnek a mindennapi egészséges létezés során. És még inkább fontos a mi lelki életünkre. A csendnek a szentmise alatt az a feladata, hogy ne keltse azt az érzést, hogy egyfolytában végigűzött és hajszolt cselekményről van szó. Ugyancsak lehetőség van arra, hogy jobban érzékeljük, mi is aktívan részesei lehetünk a szentmisének, saját imakifejezéseinket beleszőve. A csend ne kongó ürességről szóljon, hanem tartalommal, lelkülettel kitöltött időről.

Szentírási olvasmányok

Az olvasmányokban Isten igéjének terített asztala várja a híveket. Feltárul előttük a Szentírás kincsesháza. A szentírási olvasmányok rendjét lehetőleg meg kell őrizni; ezzel az Ó- és Újszövetségnek, valamint az üdvösségtörténetnek egysége nyilvánvalóvá lesz. Nem megengedett az olvasmányokat és a Válaszos zsoltárt – amelyek Isten szavát tartalmazzák – más, nem szentírási szövegekkel helyettesíteni.

A hagyomány alapján az olvasmányok felolvasása nem elöljárói, hanem szolgálattevői feladat. Az olvasmányokat tehát a lektor olvassa, az Evangéliumot pedig diakónus vagy ha az nincs jelen, egy másik pap. Ha nincs alkalmas lektor vagy diakónus, maga a miséző pap olvassa az olvasmányokat és az evangéliumot is.

Az egyes olvasmányok után a felolvasó mondja az akklamációt is, az összegyűlt nép pedig felel rá, kimutatva Isten iránt tiszteletét, és azt, hogy Isten igéjét hittel és hálás szívvel fogadta.

Az Evangélium felolvasása az igeliturgia csúcsa. Maga a liturgia tanít a neki kijáró legnagyobb tiszteletre, amikor az Evangéliumot a többi olvasmánnyal szemben sajátos tisztelettel tünteti ki: az, akit az Evangélium hirdetésére kijelöltek, szolgálatára áldáskéréssel és imádsággal készül elő; a hívek felkiáltásukkal elismerik és megvallják, hogy Krisztus jelen van és ő szól hozzájuk, a felolvasást állva hallgatják; az Evangéliumos könyv pedig külön tiszteletben részesül.

A II. Vatikáni Zsinat egyik céljául tűzte ki, hogy a szentírási részleteknek nagyobb helyet biztosít a liturgikus ünneplésekben: „Annak érdekében, hogy Isten igéjének asztala gazdagabban legyen megterítve a hívők számára, a Biblia kincseit jobban föl kell tárni úgy, hogy meghatározott számú év alatt a Szentírás fontosabb részeit olvassák föl a népnek.” (SC51) Ezért is amikor a szentmise rendjét megújították, elrendelték, hogy a vasárnapi olvasmányok 3 évenként legyenek visszatérők, a hétköznapiakban pedig az olvasmányok 2 évenként, az evangéliumok pedig minden évben ismétlődjenek ugyan abban az időszakban. Ezen belül is az Ószövetségi olvasmányok mindig az evangéliumi eseményekre, végső soron magára Krisztusra vonatkoznak, s értelmezésük csak ily módon lehetséges. Az olvasmányrendek összeállításánál szerepet játszott az az ősi hagyomány, amely tartalmi okok miatt egyes könyveket az egyházi év meghatározott időszakaihoz kapcsol. Példaként említhetjük a mostani húsvéti időszakban egészen pünkösdig az Apostolok Cselekedeteit fogjuk hallani, olvasni. Az egyes részek hosszát illetően pedig figyelembe vették a minél több adás, de a befogadóképességet is. 

Az olvasmányok alatt, mint figyelő tanítványok ülünk, de az evangélium alatt állunk. Ezzel is kifejezzük tiszteletünket Jézus iránt, aki értünk emberekért és a mi üdvösségünkért szállt alá a mennyből. Ahogy azt már néhányszor láthattuk, az evangéliumos könyv egy díszes könyv, amelyet akár körmenetben is vihetnek a felolvasásra-éneklésre. Ez által is jobban kifejezésre jut Jézus iránti tiszteletünk. Az evangélium elején hármas keresztvetést teszünk. A homlokon, amely az értelmet mutatja, az ajkunkon, amely a megvallásra szolgál, és a mellkason -a szív fölött, amely a megőrzést tanusítja.

Énekek az olvasmányok között

Az első Olvasmány után következik a Válaszos zsoltár, amely az igeliturgiának szerves része. Liturgikus és lelkipásztori szempontból egyaránt nagy jelentősége van, és előmozdítja az Isten igéjéről való elmélkedést.

A Válaszos zsoltár az egyes olvasmányokra adott válasz, és általában A szentmise olvasmányainak könyvéből kell venni.

A Válaszos zsoltárt lehetőleg énekelni kell, legalább is a népre tartozó válaszokat. A pszallista, azaz a zsoltárénekes az ambón vagy más alkalmas helyen énekli vagy olvassa a zsoltárverseket. Az egész közösség ülve hallgatja és bekapcsolódik válaszával, kivéve amikor zsoltárválasz nélkül csak a zsoltárt adják elő. Hogy azonban a nép könnyebben énekelhesse a zsoltárválaszokat, kiválasztottak a liturgikus év időszakaihoz és a szentek különféle miséihez olyan válaszokat és zsoltárokat, amelyekkel – ha éneklik a zsoltárt – helyettesíteni lehet az olvasmányoknál feltüntetett szövegeket. Ha a zsoltárt nem éneklik, megfelelő módon olvassák fel, hogy elősegítse az Isten igéjéről való elmélkedést.

Az olvasmányközi énekek szerves kapcsolatban állnak a szentrási szakaszokkal, azok tartalmát a hívő lélek mélyébe plántálják, illetve azokra előkészítenek. Nélkülük az igeliturgia nem lenne teljes. Magát a zsoltárt előre kell kiválasztani az olvasmány szövegének, témájának megfelelően. A zsoltárnak vagy csupán a válasznak éneklése, sokat segít abban, hogy a zsoltár mondanivalóját felfogjuk, és elmélkedni tudjuk rajra. 

Evangélium előtti vers

Az Evangéliumot megelőző Olvasmányt az Alleluja követi vagy egy – a rubrikák által meghatározott – másik ének, amint ezt a liturgikus idő kívánja. Ez az akklamáció önmagában álló szertartás vagyis cselekmény, amelyben a hívek közössége üdvözli és fogadja az Urat – aki az Evangéliumban majd szól hozzá –, és énekkel megvallja hitét. Mindenki állva énekli az előénekesek, illetve a kántor vezetésével, és adott esetben megismétlik. Az Alleluja verset az előénekesek vagy kántor éneklik.

A szekvencia Húsvét és Pünkösd napját kivéve nem kötelező, és az Alleluja előtt énekeljük.

A szekvencia a latin sequor, 'követ' igéből ered: a római miseliturgiában a változó miseénekek egyike, az alleluját követő ének. Története röviden: az ’Alleluja’ szó utolsó szótagján sok, akár 150 hangot is énekeltek. Később ezt szöveggel látták el (Nyugat-Frankok). A szöveg követi (sequor) az alleluját, innen az elnevezés. Később külön műfajjá fejlődött a szekvencia. A XII. században, Párizsban már a verspárokra szótagszám-egyenlőség, a metrikus struktúra helyett szabályos hangsúlyos ritmus és fejlett, mind művészibb rímjáték jellemző, önálló, az Allelujától független dallamokkal. Ettől kezdve hagyományossá vált olyan szekvenciák komponálása, amelyeknek szövege költemény, dallama a himnuszokéhoz hasonló, egyszerű, szillabikus melódia. A szekvencia költés a XIV. századig virágzott. Dallamaik miatt gyorsan elterjed-tek, számuk megnőtt, helyenként több mint 100 szekvenciát is énekeltek az egyházi év folyamán. Lassanként a szekvenciák száma elérte az ötezret. Szent V. Piusz pápa (1566-72) a számukat négyre csökkentette:

- húsvét (Victimæ paschali laudes)

- pünkösd (Veni Sancte Spiritusű)

- Úrnapja (Lauda Sion Salvatorem)

- gyászmise (Dies iræ)

A Fájdalmas Anya (szeptember 15.) napi Stabat Mater 1727-ben került a misekönyvbe.

Az Alleluja vagy az egyházi év időpontjának megfelelően evangélium előtti vers önálló szertartási cselekmény. Ezzel fogadja és köszönti a hívek serege a hozzá szólni Urat, és hitét énekszóval vallja meg. Maga az „alleluja” egy akklamáció (acclamare – odakiált) z öröm és a hála kifejezésére. Ezért is mindig énekeljük. Amennyiben nincs lehetőség énekre, el is maradhat. Már az ószövetségi nép is, mint felkiáltást használta, amikor Istent akarta dicsérni és kifejezni háláját. Húsvéti időben maga az alleluja szó többször van jelen a liturgiában, mint a bevezető énekben, az áldozás utáni énekben is, illetve húsvét nyolcadában és Pünkösdkor az elbocsátásnál is jelen van