Katekézis a szentmiséről - Az Ige liturgiája II.

Homília

A homília a liturgia szerves része, és igen ajánlatos, hiszen a keresztény élet szükséges tápláléka. A homília fejtse ki vagy a szentírási olvasmányok egy-egy szempontját, vagy az ordinárium, illetve a napi mise valamelyik szövegét, szem előtt tartva az éppen ünnepelt misztériumot, illetve a hallgatók sajátos szükségleteit.

A homíliát általában maga a celebráló pap mondja, vagy rábízza valamelyik koncelebránsra, vagy alkalomszerűen a diakónusra is, de sohasem világi hívőre.

Vasárnapokon és parancsolt ünnepeken minden olyan misében, amelyet a hívek részvételével mutatnak be, kötelező a homília, és csak súlyos okból hagyható el. A többi napokon pedig ajánlott, különösen Advent, Nagyböjt és a húsvéti idő köznapjain, valamint olyan ünnepeken és alkalmakkor, amikor a hívek nagyobb számban jönnek a templomba.   A homília után lehetőség szerint szent csendet kell tartani.

A homília azon az úton lép tovább, amelyet a hitoktatás megkezdett, és végig is megy rajta. Ugyanakkor arra indítja az Úr tanítványait, hogy a lélek útját igazságban, imádságban és hálaadásban járják minden áldott nap. Ha így értjük a dolgot, akkor azt is el lehet mondani, hogy a hitoktatási nevelésnek is az Eucharisztiában van a forrása és a tökéletessége is, ha az Eucharisztiát az egyházi év egészében szemléljük.

A prédikáció, amely szentírási szövegekre támaszkodik, a maga módján azt eredményezi, hogy a keresztény hívők mélyebben megismerik a hit misztériumait és a keresztény élet törvényeit. A homíliával ezért a lehető legnagyobb gonddal kell bánni: nem lehet sem túl hosszú, sem túl rövid; mindig gondosan föl kell rá készülni, hogy bőséges és a hívekhez illő tanítást adjon és az Egyház felszentelt szolgái tegyék. Vasárnaponként és parancsolt ünnepeken a szentmisében kell lennie homíliának.

A homilia kezdettől fogva szerves része volt a keresztény istentiszteleteknek, ezzel is követték Jézust, aki szintén magyarázta az egyes szentírási részleteket. Ahogy az Apostolok Cselekedeteiből is látjuk, az apostolok is alkalmazták az első pillanattól kezdve. Leghíresebb Péter apostol igehirdetése, aki Pünkösd napján áll ki a zsidók elé és hirdeti a feltámadott Krisztust. Azon a napon mintegy 3000 ember keresztelkedett meg. Ez a hagyomány maradt meg mind a mai napig.  

Hitvallás

A Szimbólum vagyis a Hitvallás szerepe az, hogy az egész egybegyűlt nép a Szentírásból vett olvasmányokban és a homíliában kifejtett isteni szóra készséggel válaszoljon, és hogy – a Hitvallást liturgikus használatra jóváhagyott formában mondva – hitünk nagy igazságait felidézze és megvallja, mielőtt azoknak ünneplése a szentmisében elkezdődik.

A Hitvallás, amelyet a pap a néppel együtt mond vagy énekel, kötelező vasárnapokon és főünnepeken. Mondható egyéb ünnepélyesebb alkalmakkor is.

Ha éneklik, kezdje a pap, vagy ha megfelelőbbnek látszik a kántor vagy a szkóla; a folytatást énekelje mindenki, vagy a nép a szkólával váltakozva.

Ha nem éneklik, mondják vagy közösen, vagy két kórusban, egymással váltakozva.

A szentmisében kétféle hitvallást ismerünk. Az egyik az Apostoli hitvallás, amit a szentmisében recitálni szoktunk. Az általunk ismert énekelt formát a niceai-konstantinápolyi hitvallás.

Az apostoli hitvallás az ősi keresztségi hitvallás, amelyet az Egyház ma is használ, s amelyet a trienti zsinat a hittanítás alapjaként jelölt meg. Bár az általunk ismert hitvallás nem teljes terjedelemben származik az apostoloktól, de bizonyos részei már az első századokból származnak, és fokozatosan bővítették ki. A hívőnek a keresztség előtt azt kellett megvallania, hogy Jézus az Úr, a Messiás, az Isten Fia. Ez az egyszerű hitvallás idővel kibővült, ahogy Antiochiai Szt Ignácnál, Szt Jusztinnál, Szt Ireneusznál és Tertullianusnál látjuk.

Ahogy az első századokban egyre inkább kezdte felütni a fejét a különböző tévtanítások, össze kellett hívni az egyes zsinatokat, ahol megfogalmazták, mi is az igaz hit alapja. Ezt röviden a hitvallásban fejezték ki. Azért volt szükség az egyes bővítésekre, hogy kifejezzék, ez a hittétel hogyan is értendő a hívek számára.

Az Egyházon belül azonban nem csak ezt a 2 hitvallást ismerjük. Minden egyes zsinat amely hittételi dolgokkal foglalkozott, megalkotta a maga hitvallását, amely a lényegében nem változik azzal a szöveggel, melyet mi ismerünk.

Az igeliturgia végén, a szentmise áldozati része előtt nem a hitvallás tanítójellege áll előtérben, hanem annak erősítő volta: a résztvevők hite ettől erősödik, s így alkalmassá válnak a szentség fogadására-befogadására.

A szent V. Piusz pápa által kiadott misekönyvben (1570) három különböző okot sorolnak fel a Hitvallás imádságára a szentmisén belül:

1.     Ha a Hitvallásban említett hittitok volt ünnepelve (pl.: Urunk születésének hírüladása) illetve minden vasárnap

2.     Bizonyos szentek ünnepein, akik bölcsességükkel kitűntek (pl.: apostolok, egyháztanítók)

3.     Egyéb más ünnepek alkalmával, hogy az ünnepélyesség még nagyobb legyen

A jelenlegi Misekönyv rendelkezései azt is megemlíti, hogy a megtestesülés szavaira meghajlunk, illetve karácsonykor és Urunk születésének hírüladása ünnepén térdet hajtunk.

(aki fogantatott Szentlélektől, született Szűz Máriától; Megtestesült a Szentlélek erejéből Szűz Máriától és emberré lett.)

Egyetemes könyörgések

Az Egyetemes könyörgésekben, azaz a Hívek könyörgésében a nép, miután Isten szavát hittel elfogadta, megfelelő módon válaszol, és a keresztségében kapott papi szerepét gyakorolva imádkozik minden ember üdvösségéért. Tanácsolt, hogy ezek a könyörgések kapjanak helyet minden közösségi misében, mégpedig úgy, hogy a kérésekkel könyörögjenek az egész Egyházért, a közhatalom gyakorlóiért, továbbá a megpróbáltatásokban szenvedőkért, végül minden emberért és az egész világ üdvösségéért.

Az imaszándékok sorrendje ez legyen:

a) az Egyház szükségletei;

b) a közhatalmat gyakorlók és az egyetemes közjó;

c) a különféle szükséget szenvedők;

d) a helyi közösség.

Sajátos alkalmakkor azonban, — amilyen a bérmálás, a házasságkötés, a

temetés —, az imaszándékokat az eseményre való tekintettel lehet összeállítani.

A miséző pap feladata, hogy a Hívek könyörgését a papi széktől vezesse: a könyörgést néhány szóval bevezetve a híveket az imádságra felszólítsa, majd pedig a könyörgést befejezze. Az imaszándékok legyenek világosak, megfontoltak és rövidek, és fejezzék ki az egész közösség szándékát.

Az imaszándékokat az ambón vagy más megfelelő helyen olvassa fel a diakónus, a kántor, a lektor vagy világi hívő.

A nép pedig áll, és azzal fejezi ki csatlakozását az egyes kérésekhez, hogy közös fohászt mond, vagy pedig csendben imádkozik.

Az egész közösség kétféle módon fejezheti ki csatlakozását az egyes kérésekhez: vagy közös fohászt mond, vagy pedig csendben imádkozik. Így mindegyikünk jobban átélheti az Egyház egyetemességét, mert tudja, olyanokért imádkozik, akik szükséget szenvednek.

Már szent Jusztinosznál megtalálható a közbenjáró, könyörgő imádság, amit a pap és a hívek együtt, állva végeznek. Nagy szent Gergely pápasága idejére (590-604) azonban a római liturgiából már kiveszett. Csupán a nagypénteki könyörgések maradtak meg. Az egyetemes könyörgéseket újra a visszahozta a II. Vatikáni Zsinat.

Az egyetemes könyörgéseket diakónus, lektor vagy más világi hívő olvassa fel, de Nagypénteken maga a pap az, aki vezeti ezt az imádságot.

Az egyetemes könyörgések a szentmise első része záróakkordjának tekinthetők, vagy, ha jobban tetszik, átvezetés az eucharisztia liturgiájához.

A válasz, amit az egyes könyörgések után mondunk, mindig is jelen volt az Egyházban, csak esetleg más imádságoknál. Gondoljunk csak a különböző litániákra, amelyek az egyes évszázadok során különböző szükségletek miatt születtek. Szinte mindegyikbe meghalljuk a nép „általános” felkiáltását, hogy az Isten hallgassa meg népe kéréseit. Akár a tatárdúlás, törökidő alatt, vagy különböző járványok idején közösen imádkoztunk az Istenhez. Ezáltal a válasz által is tudatosíthatjuk, az Egyház nagy kincsét, és hogy együtt könyörgünk, kiáltunk fel vagy épp imádkozunk elődjeinkkel.