Katekézis a szentmiséről - előkészítő ima-prefáció

Az áldozati adományok elhelyezése és a kísérő szertartások után a pap felszólítja az egybegyűlteket, hogy vele együtt imádkozzanak. Az áldozati adományok előkészítését a Felajánló könyörgés fejezi be, amely felkészít az Eucharisztikus imára.

Minden szentmisében csak egy Felajánló könyörgés van, amely a rövidebb befejezéssel így zárul: Krisztus, a mi Urunk által. Ha a könyörgés végén a Fiút is említjük: Aki él és uralkodik mindörökkön-örökké.

A nép azzal csatlakozik a Könyörgéshez, hogy az Ámen felkiáltással a Könyörgést magáévá teszi.

Most kezdődik az egész ünneplés központi, kiemelkedő cselekménye: az Eucharisztikus ima, a hálaadás és a megszentelés imája. A pap felszólítja a népet, hogy emelje fel szívét az Úrhoz imával és hálaadással, s az egybegyűlteket önmagához kapcsolja abban az imában, amelyet az egész közösség nevében intéz Jézus Krisztus által a Szentlélekben az Atyához. Ennek az imádságnak az az értelme, hogy az egész közösség csatlakozzék Krisztushoz Isten csodás tetteinek magasztalásában és az áldozat felajánlásában. Az Eucharisztikus ima megkívánja, hogy mindenki tisztelettel és csendben hallgassa figyelemmel.

Az Eucharisztikus ima főbb elemei így különböztethetők meg:

a) Hálaadás; ezt kiváltképp a Prefáció fejezi ki. Benne a pap az egész szent nép nevében dicsőíti az Atyaistent, és hálát ad neki az üdvtörténet egész művéért, vagy az üdvösség egyik misztériumáért, a liturgikus napnak, ünnepnek vagy időszaknak megfelelően.

b) Akklamáció: ebben az egész közösség csatlakozva az égi seregekhez – énekli vagy mondja: Szent vagy, Ezt az akklamációt, amely magának az Eucharisztikus imának a része, a pappal együtt az egész nép mondja.

c) Lélekhívás (epiclesis): benne az Egyház külön fohászokkal esedezik Is- ten erejéért, hogy az emberektől felajánlott adományok átváltozzanak, azaz legyenek Krisztus Testévé és Vérévé; a szeplőtelen áldozati adomány pedig legyen üdvössége azoknak, akik azt a szentáldozásban magukhoz véve abban részesülnek.

d) Az Eucharisztia szerzésének elbeszélése és a konszekráció: Krisztus szavával és cselekedetével beteljesül az áldozat, amelyet Krisztus az utolsó vacsorán rendelt, midőn Testét és Vérét a kenyér és a bor színe alatt áldozatul felajánlotta, ételül és italul apostolainak adta, és parancsba hagyta meg nekik, hogy ezt a misztériumot állandósítsák.

e) Megemlékezés (anamnesis): ezáltal – teljesítve az apostolokon keresztül kapott krisztusi parancsot – az Egyház megemlékezik magáról Krisztusról, különösen is felidézve áldott szenvedését, dicsőséges feltámadását és mennybemenetelét.

f) Felajánlás: a megemlékezés keretében az Egyház, főleg az itt és most

egybegyűlt Egyház, felajánlja a Szentlélekben az Atyának a szeplőtelen

áldozatot. Ámde az Egyháznak az is szándéka, hogy a hívek ne csak a

szeplőtelen áldozatot ajánlják fel, hanem önmaguk felajánlását is tanulják meg; és Krisztus, a közvetítő által napról napra egyre jobban egyesüljenek Istennel és egymással, hogy végül Isten legyen minden mindenben. g) Közbenjáró imák: ezek által jut kifejezésre, hogy az Eucharisztiát az egész mind az égi, mind a földi egyházzal való közösségben ünnepeljük, és hogy az áldozat bemutatása az egész Egyházért történik, összes élő és elhunyt tagjaiért, akik meghívást kaptak a megváltásban való részesedésre és a Krisztus Teste és Vére árán szerzett üdvösségre.

h) Záródicsőítés (doxológia): ez Isten dicsőítését fejezi ki; a nép Ámen felelete erősíti meg és fejezi be.

Az evangelisták megjegyzése szerint az Úr Jézus az utolsó vacsorán, mielőtt az Oltáriszentséget és a szentmisét alapította volna, „hálát adott”. Ezért már az ősegyházban is az Oltáriszentséget, illetve a szentmisét hálaadásnak, vagy görög szóval eucharistiá-nak nevezték. De nemcsak ez az elnevezés, hanem a régi egyház sok mélyértelmű imádsága is mutatja, hogy a szentmisével kapcsolatban a keresztények ünnepélyes formák között fejezték ki hálájukat Istennek a vett jótéteményekért. A hála szava a szentmise folyamán többször fölcsendül, legfölségesebb hálaimádság azonban mégis a praefatio, melyben ez a hála szinte költői formában nyilatkozik meg. A szentáldozat kiemeli a keresztényeket a hétköznapiságból, mert abban a mennyek kapui tárulnak fel a hívek előtt. Ezért Szent Ciprián tanúsága szerint már a III. században a pap felszólította a híveket, hogy emeljék fel szíveiket az Úrhoz s már akkor ez volt a hívek válasza: Emeljük az Úrhoz!

Hogy milyen mély értelmet tulajdonítottak már az első századokban ennek az imának, azt megállapítjuk Jeruzsálemi Szent Cirill püspök  írásaiból, aki több, mint másfélezer évvel ezelőtt így buzdította a keresztényeket: „Azután az áldozatot bemutató pap így kiált: Fel a szívekkel; mert valóban ebben a legfelségesebb órában a szívünket Istenhez kell emelnünk és nem a föld s az anyagi dolgok felé irányítanunk... Azután így válaszoltok: Felemeltük az Úrhoz, hogy e nyilatkozatokkal az előbbi felszólításnak eleget tegyetek. Senki se legyen tehát közületek csak úgy jelen, hogy szájával ugyan mondja: Felemeltük az Úrhoz, lelkével azonban a földi élet gondjainál időzzék. Istenre állandóan gondolnunk kell. Mivel ez azonban az emberi gyarlóság miatt lehetetlen, azért legalább ebben a legmagasztosabb órában ne mulasszuk azt el. Azután a pap így szól: Adjunk hálát az Úrnak, mert igazán van okunk rá, hogy hálát adjunk azért a kegyelemteljes meghívásért, amellyel bennünket, ellenségeit saját gyermekeivé tett. Ti erre így feleltek: Méltó és igazságos, mert valóban Istennek hálát adni megfelelő s igazságos cselekedet”. Ezek a kiáltások népgyűléseken, sőt a római szenátus gyűlésein is előfordultak. Természetesen nem a liturgia kölcsönözte ezeket a szavakat a népszokásból, hanem ellenkezőleg a nép a szent cselekményeknél hallott szavakat olykor profán eseményeknél is használta.

Ferenc pápa 2018-ban mondott katekézissorozatában a szentmiséről a következőket mondta:

A kenyér és a bor átadásának rítusa után elkezdődik az eucharisztikus ima, amely nélkülözhetetlen eleme a mise bemutatásának, sőt annak központi részét képezi és a szentáldozásra irányul. Megfelel annak, amit maga Jézus tett az asztalnál, amikor az apostolokkal elköltötte az utolsó vacsorát, akkor ugyanis "hálát adott" a kenyér, majd pedig a bor kelyhe felett : hálaadása tovább él minden szentmisénkben, amikor üdvözítő áldozatához társulunk.

Ebben az ünnepélyes imádságban - az eucharisztikus ima ünnepélyes - az Egyház azt fejezi ki, amit végbevisz, amikor az eucharisztiát bemutatja, valamint annak indítékát, amiért bemutatja, vagyis hogy közösségre lépjen az Úrral, aki valóságosan jelen van a megszentelt kenyérben és borban. A pap, miután felszólította a hívőket, hogy emeljék fel szívüket az Úrhoz és adjanak neki hálát, fennhangon elmondja az imát, minden jelenlévő nevében, az Atyához fordulva, Jézus Krisztus által, a Szentlélekben. "Ennek az imának az az értelme, hogy a hívők egész gyülekezete Krisztushoz csatlakozzon Isten csodás tetteinek magasztalásában és az áldozat bemutatásában." Ahhoz hogy csatlakozhasson, értenie kell! Az Egyház azért akarta, hogy az emberek számára érthető nyelven mutassák be a misét, hogy mindenki csatlakozhasson a paphoz ebben a dicséretben, ebben a felemelő imában. "Krisztus áldozata és az eucharisztia áldozata - valójában - egyetlen áldozat."

A misekönyvben többféle eucharisztikus ima található, de mindegyikben megvannak a jellegzetes alkotóelemek, amelyeket most szeretnék felidézni. Mindegyik ima gyönyörű! Először is ott van a prefáció, amely egy hálaadás Isten adományaiért, különösen, amiért elküldte Fiát mint Üdvözítőt. A prefáció a "Sanctus" (Szent vagy) kezdetű akklamációval zárul, amelyet rendszerint éneklünk. Jó énekelni a Sanctust: "Szent, szent, szent az Úr!" Jó énekelni! Ekkor az egész gyülekezet egyesíti hangját az angyalok és szentek hangjával, hogy dicsérje és dicsőítse Istent.

Aztán ott van a Lélek hívása, hogy hatalmával megszentelje a kenyeret és a bort. Hívjuk a Lelket, hogy jöjjön, hogy a kenyérben és a borban ott legyen Jézus. A Szentlélek működése és Krisztusnak a pap által kimondott szavainak hatékonysága valóságosan jelenvalóvá teszik a kenyér és a bor színe alatt az ő testét és vérét, az ő egyszer s mindenkorra bemutatott keresztáldozatát. Jézus ebben egészen világos volt. Hallottuk az [általános kihallgatás] elején, hogy Szent Pál ismerteti Jézus szavait: "Ez az én testem, ez az én vérem." "Ez az én testem, ez az én vérem." Jézus maga mondta ezt! Nem kell agyalnunk rajta: "De hogyan lehetséges az, hogy...?" Az Krisztus teste, és kész! A hit: segítségünkre van a hit. Hitünk aktusával hisszük, hogy az Jézus teste és vére. "Íme, hitünk szent titka", ahogyan mondani szoktuk az átváltoztatás után. A pap azt mondja: "Íme, hitünk szent titka", mi pedig egy akklamációval válaszolunk. Az Egyház, az Úr halálának és feltámadásának emlékezetét ünnepelve, és az ő dicsőséges eljövetelét várva, bemutatja az Atyának az áldozatot, amely kiengeszteli az eget és a földet: bemutatja Krisztus húsvéti áldozatát, és vele együtt felajánlja önmagát, és azt kéri, hogy a Szentlélek erejében "Krisztusban egy test és egy lélek" legyen. Az Egyház tehát eggyé akar válni Krisztussal, egy test és egy lélek akar lenni az Úrral. Ez a szentségi áldozás kegyelme és gyümölcse: Krisztus testével táplálkozunk, hogy mi, akik eszünk belőle, az ő élő testévé legyünk a mai világban.

Az egység misztériuma ez, az Egyház ugyanis Krisztus áldozatával és az ő közbenjárásával egyesül, és ebben a megvilágításban [kell néznünk, hogy], "a katakombákban gyakran szélesre tárt karokkal, orante testtartásban imádkozó nő alakjában ábrázolják az Egyházat - az Egyház, aki imádkozik; jó arra gondolni, hogy az Egyház imádkozik; az Apostolok cselekedeteiben van egy szakasz, amely arról szól, hogy Péter börtönben van, a keresztény közösség pedig "szüntelenül imádkozott érte"; az Egyház, aki imádkozik, az orante-Egyház; azért megyünk misére, hogy orante-Egyház legyünk -, "mely - mint a kereszten karjait kitáró Krisztus - őáltala, ővele és őbenne felajánlja önmagát és közbenjár minden emberért."

Az eucharisztikus ima azt kéri Istentől, hogy gyűjtse egybe összes gyermekét a szeretet tökéletességében, egységben a pápával és a püspökkel, akiket név szerint megemlítünk, ami annak a jele, hogy közösségben ünneplünk az egyetemes Egyházzal és a részegyházzal. A könyörgést mint áldozatot az Egyház minden tagjáért mutatjuk be Istennek, élőkért és holtakért, abban a boldog reményben, hogy Szűz Máriával együtt részesülünk a menny örök örökségében. Senkit sem felejtünk ki! Az eucharisztikus imából senkit és semmit nem felejtünk ki, hanem mindent Isten elé viszünk, ahogyan a záródoxológia emlékeztet rá. Ha van valaki - például rokonom vagy barátom -, aki szükségben van, vagy aki átlépett ebből a világból a másvilágba, akkor megemlíthetem őket ott, abban a pillanatban, magamban, csendben, vagy pedig felírathatom a nevét [a misét megelőzően, a sekrestyében, az irodában], hogy bemondják majd a misében. "Atya, mennyit kell fizetnem, hogy ezt a nevet ott bemondják?" "Semmit!" Értitek? Semmit! A miséért nem kell fizetni! A mise Krisztus áldozata, amely ingyenes. A megváltás ingyenes! Ha akarsz adományt adni, akkor adj, de a miséért nem kell fizetni! Fontos ezt megérteni!

Az eucharisztikus ima egy rögzített imaforma, amelyet esetleg egy kicsit idegennek érzünk - jogosan, hiszen egy ősrégi formula -, de ha jól megértjük a jelentését, akkor biztosan jobban részt veszünk benne. Mindazt kifejezi ugyanis, amit az eucharisztikus ünneplésben teszünk, továbbá három olyan magatartásformának a gyakorlására tanít minket, amelyek sosem hiányozhatnának Jézus tanítványaiból. Az első: megtanuljuk, hogy "hálát adjunk mindig és mindenütt", és nemcsak bizonyos alkalmakkor, amikor minden jól megy; a második, hogy életünket szeretetajándékká tegyük, szabad és ingyenes ajándékká, [a harmadik pedig, hogy] a konkrét közösséget építsük, az Egyházban és mindenkivel. A misének ez a központi imája tehát arra nevel szép lassan minket, hogy egész életünket "eucharisztiává", vagyis hálaadássá tegyük.