Katekézis a szentmiséről - Felajánlás

Az Eucharisztia liturgiájának elején az oltárhoz hozzák azokat az adományokat, amelyek majd Krisztus Testévé és Vérévé változnak át.

Előbb azonban előkészítik az oltárt, vagyis az Úr asztalát, az egész Eucha- risztikus liturgia középpontját: ráhelyezik a korporálét, a purifikatóriumot, a Misekönyvet és a kelyhet, hacsak ezt nem az asztalkánál készíti elő.

Ezután viszik oda az áldozati adományokat. Dicséretes, ha a kenyeret és a bort a hívek adják át; a pap vagy a diakónus pedig alkalmas helyen átveszi tőlük és az oltárra helyezi azokat Jóllehet már nem a sajátjukból hozzák a hívek a kenyeret és a bort, mint az ősi időkben, mégis az átadás szertartásának kifejező ereje és jelentése van.

A hívek által a szegények vagy az Egyház számára odahozott vagy a temp- lomban összegyűjtött pénz vagy más adomány is átvehető; ez azonban ne az Eucharisztia asztalára, hanem más alkalmas helyre kerüljön.

Az adományokat átadó körmenetet felajánlási ének kíséri, legalább addig, amíg az adományok az oltárra kerülnek. Az éneklés sza- bályai ugyanazok, mint a Kezdőéneknél. A felajánlási szertartást ének kísérheti akkor is, ha nincs az adományokat hozó körmenet.

A kenyeret és a bort a pap az oltárra helyezi az előírt felajánlási imák kíséretében. Ezután a pap megtömjénezheti az oltárra helyezett adományo- kat, majd a keresztet és magát az oltárt annak jeleként, hogy jelezze: Úgy száll Isten színe elé az Egyház áldozata és imája, mint a tömjénfüst. Az áldozati adományok és az oltár megtömjénezése után a diakónus vagy más szolgálattevő megincenzálhatja szent szolgálata miatt a papot és kereszt- ségükből fakadó méltóságuk miatt a híveket is.

Ezután a pap kezet mos az oltárnál oldalt állva: ezzel a szertartással a belső megtisztulás vágyát fejezi ki.

A következő fontos része a szentmisének a felajánlás. A pap az oltárra helyezett dolgokat felajánlja az Istennek. Az kezdettől érthető volt mindenki számára, hogy a felajánlott dolgokból a kenyér és a bor nem hiányozhat, hiszen Krisztus is így cselekedett. A történelem folyamán azonban különböző dolgok jelentek meg az oltár körül, melyeket a nép, mely részt vett az áldozaton, Istennek akart ajándékozni. Az első századoktól megjelentek a különböző dolgok (olaj, gyümölcs, húsvétkor a tej, méz). A 4. században a római liturgiában véglegesítették, hogy a kenyeret és a bort egy körmeneten belül viszik az oltárhoz, általában egyenesen magának a pápának átnyújtva. Egy részét az oltárra helyezték, másik részét a szentmise után a rászorulóknak adták. Innen maradt meg mind a mai napig a szokás, hogy különösen nagy ünnepekkor különböző adományokat viszünk az oltárhoz. Fontos azonban megjegyezni, hogy nem mindegy mit viszünk az oltárra adományként. Ennek mind a mai napig ugyanaz a feladata: a szegényeknek lesz szétosztva, vagy az Egyház javára lesz fordítva.

Az adományok átvétele után a pap felajánlja őket az Istennek a következő szavakkal:

„Áldott vagy, Urunk, mindenség Istene, mert a te bőkezűségedből kaptuk a kenyeret/bort. Felajánljuk neked mint a föld/szőlőtő termését és az emberi munka gyümölcsét. Ebből lesz számunkra az élet kenyere/a lélek itala.

Amennyiben a szentmisében énekelve van, a pap maga teszi hozzá mindkét esetben: „Áldott legyen az Isten mindörökké.” Amennyiben „csöndes mise” van, vagyis nem énekelnek, a nép közösen mondja a választ.

A latin egyház kovásztalan, a keleti egyházak pedig az örmény és a maronita keresztényeket kivéve, kovászos kenyeret használnak a szentmiséhez. Ez az eltérő gyakorlat még manapság is sok vitára ad alkalmat. Mi itt természetesen helyszűke miatt, mélyebben e kérdésbe bele nem hatolhatunk. Mindössze csak arra szorítkozhatunk, hogy ennek a lényegében tudományos, történeti kérdésnek mai állásáról tájékoztatást nyújtsunk. A kérdés annak az eldöntésénél kezdődik, hogy Krisztus az utolsó vacsorán az Eucharisztia rendelésénél kovászos, vagy kovásztalan kenyeret használt-e? Ezt a kérdést egész tudományos bizonyossággal maradék nélkül megoldani nem lehet. Mindazonáltal a legnagyobb valószínűség amellett szól, hogy Krisztus kovásztalan kenyeret használt az utolsó vacsorán. Hiszen a három első evangelista kifejezetten mondja, hogy „a kovásztalan kenyerek első napján” történt az Oltáriszentség alapítása. Krisztus tanítványaival megünnepelte a húsvétot, rituális húsvéti vacsorát evett velük. A húsvéti vacsoránál pedig nemcsak, hogy nem volt szabad kovászos kenyeret enni, de ilyen kenyeret még a házban sem volt szabad tartani. Egészen más kérdés azonban, hogy az őskeresztény egyház milyen kenyeret használt a szentmiséhez. Itt viszont meg kell állapítanunk, hogy úgy a keleti, mint a nyugati egyházban, sőt Rómában is inkább a kovászos kenyér mellett szólnak az adatok. A régi írók ugyanis az eucharisztikus kenyérről úgy beszélnek, mint közönséges, vagyis kovászos kenyérről. A 693-iki toledói-zsinat egészen aprólékosan leírja, milyen legyen a szentmiséhez használandó kenyér és semmi említést sem tesz arról, hogy az kovásztalan legyen.

Bár külsőleg nem látszik túl nagy jelentőségűnek, hogy miért is öntünk bor a kehelybe, egy kis vízzel, de teológiailag mély értelme van. Ebből a borból lesz Krisztus vére, és mivel egy kis vízzel van vegyítve, azt akarja kifejezni, hogy Krisztusnak is 2 természete van. Isteni és emberi. De más magyarázatok is vannak. Fontos megjegyezni, hogy Jézus korában a bort soha nem itták magában, mindig egy kis vízzel elegyítve itták. Jézus minden bizonnyal így cselekedett az utolsó vacsora alkalmával is. Mi pedig ugyan azt visszük végbe, mint maga Krisztus. Amikor a pap vagy a diakónus a bort és a vizet a kehelybe tölti, ezt imádkozza:

„A bor és a víz titka által részesüljünk annak istenségében,aki kegyesen részese lett emberségünknek.” Ezzel az imával is ki van a liturgiában fejezve hitünk mély titka. Elsősorban a Megtestesülés misztériuma, de egyben a remény a boldog feltámadásban is. Mivel a szentmisét áldozatnak is hívhajuk, itt is, a központi cselekmény az áldozat. Mert Krisztus keresztáldozata által válhatunk a boldog feltámadás részeseivé.

Ezután a pap meghajol az oltár előtt, és halkan ezt imádkozza:

„Alázatos lélekkel és töredelmes szívvel kérünk Urunk, Istenünk, fogadj el minket, és legyen kedves színed előtt áldozatunk.”

Ezután a pap az oltár széléhez megy, és megmossa a kezét a következő szavakkal:

„Mosd le Uram bűneimet, és vétkeimtől tisztíts meg engem.”

Ez az imádság is az első századokban alakunk ki, amikor még különféle áldozati adományt hoztak az Isten színe elé, és ezeket át kellett a papnak vennie. Nem ritkán történt meg, hogy különféle állatokat, a föld terményét hozta a nép, és ez után a papnak meg kellett a kezét mosnia. Az idő múltával, ahogy a természetes adományokat kezdte felváltani a pénzadomány, feleslegesnek látszott a kézmosás, mégis megmaradt a liturgiában. A gesztusnak azonban új, lelki jelentősége lett. Egyben gondolni lehet az Utolsó Vacsorára is, ahol Krisztus megmossa az apostolok lábát. Péter azonban tiltakozik. Jézus felhívja a figyelmet, hogy akinek nem mossa meg a lábát, az nem lesz tiszta, nem lesz köze Krisztushoz.

Imádkozzatok, testvéreim, hogy áldozatunk kedves legyen a mindenható Atyaisten előtt.

Fogadja el az Úr kezedből az áldozatot nevének dicséretére és dicsőségére, mindannyiunk és az egész Anyaszentegyház javára.

Ez a megható kérés már a XI. században felhangzott a pap ajkán, azzal a különbséggel, hogy régente a pap csak ennyit mondott: „Imádkozzatok, testvérek”, vagy „Imádkozzatok értem” vagy pedig: „Imádkozzatok értem, testvérek (néhol: és nővérek) és én értetek!” A nép hajdanta semmit sem válaszolt, csak csendes imával tett eleget a pap kérésének, de egyébként jobban belekapcsolódott a szentmise bemutatásába, a pappal együtt mintegy a hívek is ténylegesen közreműködtek a szentmisénél.

Fogadja el az Úr kezedből az áldozatot – mintha a hívek megbízatást adnának a papnak, hogy ő legyen az, aki végbeviszi helyettük is az áldozatot. És itt a papnak is tudatosítania kell, hogy nem a saját nevében viszi végbe az áldozatbemutatást, hanem ahogy az egyik imádság is megfogalmazza, a népért, és a nép nevében mutatja be az áldozatot.