Néhány gondolat nagyböjt 5. vasárnapjára

A mai első olvasmány mintha csak nekünk lenne írva. Mintha ez Úr szózata minket akarna megszólítani: Íme, kinyitom sírjaitokat és kihozlak titeket sírjaitokból, én népem, és elvezetlek Izrael földjére. Akkor majd megtudjátok, hogy én vagyok az Úr, amikor kinyitom sírjaitokat és kihozlak benneteket sírjaitokból, én népem. Belétek oltom lelkemet és életre keltek. Letelepítelek titeket földeteken, és megtudjátok, hogy én, az Úr mondtam ezt, és végbe is vittem.

Mi is otthonainkban úgy élünk, mintha sírban lennénk. Mozdulatlanul, mert ki sem akarunk mozdulni, ha nem szükséges nem megyünk sehova. Maga a próféta és népe is nehéz próbának vannak kitéve, a babiloni fogságban vannak. Minden, ami számukra fontos, elveszett, a jeruzsálemi templom romokban hever, a nép csügged. Mi is próbára vagyunk téve és nem csak hitünkben. Az emberség próbáját éljük, a bizalomét, mert másban kell megbíznunk, magunk nem tehetünk semmit. Isten mégis azt mondja, hogy visszaállítja a régi rendet. Akár a zsidókkal is tette. Visszavezette őket, és újra felépíthették templomukat. Ez a fogság 60 évig tartott, tehát sokan nem is térhettek vissza soha hazájukba. Mégis Isten buzdítja őket, hogy lesz jobb idő is. Minden bizonnyal nekünk nem kell 60 évet várnunk, míg megváltozik helyzetünk. Mi is ki akarunk már lépni házaink sírjából, ahol magányra vagyunk ítélve. De ez a magány – az Istenre utaltság taníthat is valamire. Feltételezhetően Lázárnak is megváltozott az élete, miután Jézus „felkeltette”. Ez az idő arra szolgálhat, hogy felkészüljünk egy olyan világra, melyet majd nekünk fog kelleni „újjáteremteni”. Ehhez azonban a mostaninak meg kell halnia. De erősen tartja magát. A magány lehetőség arra, hogy Istennel tudjak több időt együtt lenni. Megkérdezem tőle, min is kell változtatnom. Krisztus minket is majd akár az olvasmányban vagy az evangéliumi részletben ki akar hívni sírunkból. Azt akarja, hogy majd mi is lépjünk az emberek közé, és ezáltal is megdicsőüljön az Isten. Az igazi „új ember” azonban majd csak az örökkévalóságban jön el, amikor újra a maga teljességében Isten képmásai leszünk.

Az Úr, amikor csodát tesz, az mindig két szálon fut: láthatón és láthatatlanon. A láthatón keresztül mutatja meg az Ő láthatatlan erejét. Lázár feltámasztása után azért kezdtek el sokan hinni benne, mert felfedezték benne az Isten Fiát. Érdekes Krisztus Urunk öröme és könnye. Nem annak örült, hogy meghalt Lázár, hanem, hogy meg tudja rajta mutatni dicsőségét, amely miatt sokan hinni fognak benne. De sír is, és ez a szomorúság onnan eredeztethető, hogy bár fel fogja támasztani Lázárt, de még így is sokan lesznek, akik nem hisznek benne. Hasonlítható ez ahhoz is, mintha az Úr könnye lenne az eső, Lázár a búza, a sír pedig a föld. Az eső megöntözte a földet és lám, kikelt a búza. Abban is felfedi istenségét, amikor kimondja Lázár halálát. Honnan tudta volna, ha nem lett volna ott is jelen? Igaz, nem emberi mivoltában, hanem az isteniben volt ott Lázárral, hiszen Isten mindenhol jelen van, ezért tudta, hogy Lázár meghalt. Miért parancsolta meg az Úr, hogy hengerítsék el a követ? Talán Ő nem lett volna rá képes? De, meg tudta volna tenni, hisz Ő Isten és Isten mindenható. Azt tanítja nekünk, hogy amit emberi erővel megtehetünk, azt tegyük is meg, az isteni gondviselés pedig intézi a többit, mint például Lázár feltámasztását, hiszen arra ember nem képes. Jézus Krisztus szavára pedig Lázár kijött a sírból. Mi mást tanít ez, minthogy az Úr szavára és szavának meghallgatására a halál bilincse elhagyja az embert. Így teljesedik be a Zsoltáros szava: „Az Úr szava tele erővel, az Úr szava tele fönséggel.” (Zsolt 29, 4). /Vö.: Aquileiai Szent Chromatius1, Szentbeszéd 27, 1 – 4, (Cromazio di Aquileia, Sermo 27, 1-4)/

Isten képmása újra fölragyog és teljes fényében mutatkozik meg az ember életében Isten Fiának emberi testben való eljövetele által: „Ő a láthatatlan Isten képmása, „dicsőségének ragyogása és lényegének látható alakja”, Ő az Atya tökéletes képe.

Az életnek az első Ádámról alkotott terve Krisztusban teljesedik be. Míg Ádám engedetlensége elrontja és elcsúfítja Istennek az ember életére vonatkozó tervét és bevezeti a halált a világba, Krisztus megváltó engedelmessége a kegyelem forrása, mely az emberekre árad és újra megnyitja mindenkinek az élet országának kapuját. Pál apostol mondja: „Az első Ádám élőlénnyé lett, az utolsó Ádám éltető Lélekké”.

Mindazok, akik Krisztus követésére vállalkoznak, az élet teljességét kapják ajándékul: helyreáll, megújul és tökéletessé válik bennük az isteni képmás. Isten terve ugyanis az emberrel az, hogy hasonlók legyenek „Fiának képmásához”. Az ember csak ennek a képmásnak ragyogásában szabadulhat meg a bálványimádás rabszolgaságából, állíthatja helyre az elveszített testvériséget és találhatja meg a maga identitását – mondta szent II. János Pál pápa az Evangelium vitae enciklikában.

Aki esetleg szeretne még jobban elmélyülni a szentírási részletekben: 

https://pecsiegyhazmegye.hu/lelkipasztorkodas/lectio-divina-segedanyag/3542-nagybojt-5-vasarnapja-a-ev-jn-11-1-45-lectio-divina-segedanyag