néhány gondolat Nagycsütörtökre

A mai evangéliumban arról hallottunk, hogy Jézus olyan szolgálatot visz végbe Istenként, amely a rabszolgák feladata volt. Krisztus Urunk megmossa az apostolai lábát. Péter azonban nem engedi meg, hogy így cselekedjen vele. Jézus a Péterrel való párbeszédben megemlíti, hogy olyan helyre megy, ahova most nem követheti. Péter ismerve Jézust rájött, hogy közeli haláláról beszél, és szeretné őt támogatni a vele való közösségről, szeretné kifejezni hűségét. Jézus azonban ismerve Pétert, és isteni tudásának köszönhetően már előre látja az eseményeket. Tudja, hogy még az éjszaka el fogja őt 3x árulni. Ezért figyelmezteti is: Életedet adnád értem? Bizony, bizony mondom neked: Mire a kakas megszólal, háromszor tagadsz meg engem. XVI. Benedek pápa A Názáreti Jézus könyvében ezt így magyarázza: Az Olajfák hegyén tényleg odasújt majd a karddal, készen arra, hogy elhatározását megvalósítsa. De meg kell tanulnia, hogy a vértanúság sem hősies teljesítmény, hanem Jézusért vállalt szenvedés kegyelme. Búcsút kell vennie saját tetteinek heroizmusától, és meg kell tanulnia a tanítvány alázatát. A vágy, hogy jól odavágjon, a hősiesség, végül a tagadáshoz vezet. Helyet szerez magának a főpap palotájának előterében, hogy így hozzájusson a Jézus sorsát érintő legfrissebb információkhoz, de tagadja, hogy ismeri őt. Hősiessége kicsinyes taktikázássá törpült. Így mindkét párbeszédben, a lábmosásnál és a vértanúságnál is alapjában véve ugyanarról van szó: Istennek ne írja elő, mit tegyen; tanulja meg elfogadni, ahogy ő megmutatja magát. Ne magától akarjon Istenhez fellendülni, hanem engedje, hogy alázatos szolgálatban lassanként valóban Isten képmásává formálódjon.

Most mi is valami hasonlót élhetünk meg. Nem heroizmust kívánnak tőlünk, csak egyszerű szolgálatot és alázatot. Ami erőfeszítésben sokszor nagyobb, mint a heroizmus. Mert nem a saját akaratunkat kell véghez vinni, hanem engedelmeskedni kell. Ezt majd holnap, nagypénteken fogjuk hallani, hogy Krisztus is engedelmes lett egészen a halálig, mégpedig a kereszthalálig. Erre hív meg most minket is Jézus. Engedelmességre. Tudjuk, hogy ő is félt a haláltól, lehet más elképzelése volt az életéről, mint embernek, de az Isten mást várt el tőle. Engedelmességet. Tőlünk sem várnak most el mást, csak az engedelmességet. Nem a személyes „aktivitást” mint Pétertől, ami miatt Jézusnak kellett igazítania a helyzeten.

Amint egykor a tanítványok Jézus társai, segítői voltak az utolsó vacsora előkészítésénél, úgy ma is Jézus társai és barátai vagyunk, s meg kell tennünk mindent az ünnep megfelelő előkészítéséhez. Megvan a helye a liturgikus előkészületeknek (liturgikus edények, énekek, ministránsok, olvasók stb.), a közösség felkészítésének az aktív részvételre, amit a zsinat annyira szorgalmaz. Lesz még elég lehetőségünk arra, hogy különféle szolgálatokat vállaljunk a közösség javára.

Az utolsó vacsorának része volt a jézusi felszólítás: „Ezt tegyétek az én emlékezetemre”.  Jézus akarja és parancsolja, hogy amit tett, arra emlékezzenek és folytassák is a tanítványok. E parancs nélkül aligha képzelhető el, hogy merték volna Jézus egészen egyedülállóan személyes tettét megismételni. Azóta húsz évszázad telt el, és a keresztények egymást követő nemzedékei teszik Jézus emlékezetére, cselekszik azt, amit ő tett. De mit is jelent ez? A katolikus hagyomány egyik ismétlődő gondolata a „jelenvalóvá tétel”, vagy az áldozat szentségi „megújítása”. Ez utóbbi kifejezés bizony félreértésekre adhat okot, mert úgy tűnhet, hogy Jézus Krisztus egyetlen áldozatával próbál versenyre kelni. Pedig nem új áldozatról van szó. De akkor hogyan értsük a történtek jelentőségét? Jézusnak valóban egyetlen áldozata volt, az, ami a kereszten történt, egyszer és mindenkorra. Egyetlen utolsó vacsora volt. Ilyen értelemben a szentmise sosem megismétlése, újra történése annak, ami egykor lezajlott. Nem a múlt ismétlődik meg. Istent ugyanis nem köti az idő, amit Ő tesz a Názáreti Jézusban az az örökkévalóság része. Isten az örök Van, az örök jelen. Az örökkévaló Szeretet, az örök isteni önajándékozás tört be az időbe és tárulkozott fel 12 egyszerű embernek az utolsó vacsorán, önmagát ajándékozva. Ugyanez az isteni önajándékozó lét nyílik meg ma is minden egyes szentmisében. Nem ismétlődik meg a múlt, hanem a múlt eseményének van egy olyan mélysége, Istenben gyökerező valósága, amibe mi mai keresztények több évszázad múlva is be tudunk kapcsolódni. A szentmise egyszerre olyan, mint egy időutazás, amely révén részesei lehetünk Jézus egész húsvéti titkának, ugyanakkor ennek a történésnek a mélysége az Örök jelenben van. Az Örök Szeretet folytonos önátadásának lehetünk részesei. 

Szent II. János Pál pápa 40 éve írt levelében Nagycsütörtökön ezt írja: „az Egyház nem épül csupán az emberek találkozásából az eucharistikus ünneplésen. Az Egyház akkor épül, amikor testvéri találkozásban és közösségben végezzük és ünnepeljük Krisztus keresztáldozatát, amikor halálát hirdetjük, amíg el nem jön.” Ebbe a titokba épülünk mi is be mindennapjainkban. Ahogy a mai délelőtt érsek atyánk is mondta, a lelkiatyák ezekben a napokban is bemutatják az áldozatot, amelyen részt vesz az egész Egyház. Nem magunkért mutatjuk be a szentmisét, és végezzük az imádságokat, hanem amint szentelésünknél megfogadtuk, az Egyházért és az egész világért. És minden kedves hívő otthon, a rejtekében, személyesen vagy családban csatlakozhat ehhez az imához, ehhez az áldozathoz. Ahogy Isten időn kívül van, így ugyanazt a krisztusi áldozatot visszük végbe, úgy térben sincs korlátozva, így mindegyikünk hacsak lelkiekben is, de odahelyezheti magát a Golgotára, hogy részesülhessen a szentmise kegyelmeiben.