Veres András: Egymástól távolságot kell tartanunk, Istentől azonban nem

– Az elmúlt öt évben, amely alatt a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnöki tisztségét betöltötte, meglehetősen sok kihívással kellett szembesülnie az egyháznak: kezdve a 2015 nyarán induló menekülthullámmal, zárva a most is zajló koronavírus-járványig. Hogyan tekint vissza lelkipásztorként erre az időszakra?

– Mindenekelőtt hálával a Jóistennek, hogy sikerült ezt az öt évet lelkiismeretesen végigszolgálni, azután pedig köszönettel a püspök testvéreknek, akik egyrészt bizalmat szavaztak, hogy ezt a munkát végezzem, másrészt pedig folyamatos együttműködésükről biztosítottak. Szükség is volt erre: az egész társadalom, vagyis nemcsak a hívőknek kellett megfelelő üzeneteket adnunk számtalan ügyben, és sejthetik, hogy ez nem kis fejtörést okozott, hiszen nagyon változó világban élünk, amelyet az említett két esemény is – migráció, pandémia – mutat. Folyamatos átalakulásban vagyunk az egyre növekvő szekularizáció miatt, és nekünk ebben a helyzetben kellett megtalálnunk és megmutatnunk a megfelelő válaszokat legalább a hívő emberek számára.

– Az MKPK működésében az elmúlt időszaknak mi a mérlege?

– Ha visszagondolok az elmúlt öt évre, meg kell állapítanom, hogy rendkívül sok minden történt velünk, körülöttünk. A teljesség igénye nélkül említenék csak néhányat: erre az időszakra esik az ifjúsággal, majd pedig a családdal foglalkozó püspöki szinódus, ezekben az években vált fokozatosan erőszakossá a keresztények üldözése, akik megsegítésére gyűjtéseket szerveztünk, ad limina látogatáson jártunk Ferenc pápánál, kiadtunk két körlevelet Megújulás a szeretetben és A megfogant élet védelmében címmel. De volt Szent Márton-, majd Szent László-év, erre az időszakra esik az irgalmasság rendkívüli szentéve, majd pedig az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra való készülés jegyében a Missziós kereszt országjárása és Brenner János vértanú pap boldoggá avatása. Ez idő alatt volt parlamenti, majd önkormányzati választás, átvettünk több oktatási intézményt, felújítottunk számtalan templomot. Közben több püspök atya nyugdíjba vonult, helyettük új tagjai lettek a Püspöki Konferenciának. Folyamatosan ápoltuk kapcsolatainkat a szomszédos országok püspöki konferenciáival is, illetve itthon a történelmi egyházak vezetőivel. Mindez sok kérdés átgondolását, egyeztetését igényelte, majd pedig döntéseket.

– Mely területeken volt a legtöbb kihívás?

– A Megújulás a szeretetben című körlevelében kiemeltünk – némileg önkényesen – négy témakört, amelyekről úgy ítéltük meg, hogy fontos lenne, ha minél többen megismernék az ezekre adható keresztény választ. A politikai döntéshozás nem a mi kompetenciánk, viszont segítséget kívántunk nyújtani mind a döntéshozóknak, mind pedig a különböző társadalmi csoportoknak. A négy említett témakör egyébként a népesedés, az oktatás-nevelés, a szegénység és a népvándorlás. Úgy ítéltük meg, hogy ezek foglalkoztatják ma leginkább a magyar társadalom tagjait – de minket, egyháziakat mindenképp –, és a helyes válaszok mindnyájunk számára szükségesek. Fontos, hogy az ezen kihívásokra adott válaszok keresése során ne a mi hibánkból maradjon el a keresztény álláspont megismerése.

– Ha már említi a körlevelet: szerepelt benne, hogy a harminc évvel ezelőtti rendszerváltozáshoz fűzött remények nem teljesültek be, és ez a társadalom számára most deficitet jelent több területen is. Hogyan lehetne ezeket a sebeket, hiányokat gyógyítani, pótolni?

– Még 1996-ban az MKPK kiadott egy körlevelet Igazságosabb és testvériesebb világot! címmel, amely gazdasági kérdésekben szeretett volna segítséget nyújtani. Akkor nagyon pozitív fogadtatást kapott több politikai irányzat részéről is, de aztán hirtelen feledésbe merült. Hamar kiderült, hogy a világ egy másik gazdasági és szociális tervben gondolkodik, és ezt próbálja érvényesíteni mindenáron. Bíztunk benne akkor, hogy mi, magyarok, ebben is lehetünk kicsit jobbak, kicsit keresztényebbek.

– Hogy látja: sikerült?

– Sajnos nem mindenben. Meggyőződésem, hogy részben azért sem, mert a körlevelünkben foglaltakat a döntéshozók jelentős része meg sem fontolta.

– Maguk a megoldási javaslatok még érvényesnek tekinthetők majdnem huszonöt év elteltével?

– Nagy többségük igen, hiszen evangéliumi alapokra épülnek, amelyek szolidaritást sürgetnek: odafigyelést a szegényekre és azokra, akik önhibájukon kívül a társadalom peremére szorultak. Elítéli az anyagi javak öncélú felhalmozását és az önmérséklet nélküli fogyasztást. Bármennyire is örülünk a fejlődésnek, arról nem hallgathatunk, hogy a mai társadalomban is van szegénység. A részleges kilábalást ráadásul megtörte a járvány, amely fölgyorsította az elszegényedést. Ez azonban nem magyar sajátosság, Európában és világszerte előidézte a járvány ugyanezt a problémát.

– Ha már a koronavírus szóba került: napról napra dőlnek meg a fertőzöttségi rekordok, sokkal rosszabb a helyzet, mint tavasszal, az egyház azonban mégsem szünetelteti a nyilvános liturgiát, mint az első hullám idején, holott a templomba járók jelentős része a veszélyeztetett korosztályból kerül ki. Miért?

– Szeptember elején az MKPK ülésén hoztunk rendelkezést, ezek egy része a tavaszi döntések megismétlése, egy másik része viszont abból okulva, előbbre mutat. Semmi körülmények között nem szeretnénk a templomokat bezárni, ezt tavasszal sem tettük. Sőt, lebeszélni sem szeretnénk senkit arról, hogy templomba, közösségi liturgiákra menjen. Látjuk azt utólag, hogy a korábban templomba járók tíz százaléka mostanra tartósan távol maradt, és ez fájdalommal tölt el bennünket. Nem véletlen, hogy az Istentiszteleti Kongregáció is kiadott nemrégen egy buzdítást, hogy ahol csak lehet, igyekezzenek mielőbb fölszámolni a rendkívüli helyzetet. A médiában sugárzott liturgia csak látszat, tud érzelmeket ébreszteni, de nem hasonlítható ahhoz, mint amikor szentségekhez tudunk járulni, ezt a placebohatást pedig jó volna elkerülni. Szomorúsággal kell megállapítanunk azt is, hogy néhány paptestvérből ez a helyzet furcsa magatartást váltott ki, nem vennénk szívesen, ha a következő időben megismétlődne ez. Törekszünk viszont arra, hogy mindenkiben fölébresszük a felelősségérzetet: ha valaki tünetet észlel magán, ne menjen közösségbe, viszont a közösséget ezért nem szeretnénk távol tartani a liturgiától és különösen nem az Eucharisztiától. A templomaink elég nagyok, a szociális távolságtartásra bőven van lehetőség, és ha valaki úgy érzi magát biztonságban, öltsön maszkot. Minden templomban van fertőtlenítő, vigyázhatunk egymásra. Nem Istentől kell távolságot tartanunk, hanem egymástól.

– Vezettek statisztikát arról, hogy az online liturgiába, közvetítésekbe hányan kapcsolódtak be?

– Voltak ilyen fölmérések, és nem volt rossz az arány, olyanok is bekapcsolódtak, akik különben templomba nem jártak. Tartok azonban attól, hogy sokak számára a közvetítés „háttérzaj” volt csupán, amely mellett főztek, dolgoztak, és néha odapillantottak a képernyőre.

– Az előbb utalt arra, hogy egyeseknek megváltozott a magatartása a nyilvános liturgia szünetelése idején. Mire gondol?

– Arra, hogy készültek olyan online tartalmak is, amelyek nem hitre serkentettek, inkább kifigurázásává váltak a vallásosságnak és az imádságos összeszedettségnek. Ezt a jelenséget még az MKPK nyári ülésszakán megtárgyaltuk, most törekszünk azt elérni, hogy ne ismétlődjenek meg a hasonló esetek.

– Hodász Andrásról van szó?

– Hodász András hivatásgyakorlása nem az én hatásköröm, másik egyházmegyéhez tartozik, és nem is ismerem igazán. De nem is szeretnék konkrét személyekről beszélni, hanem inkább a jelenségről. Ha az egyház és a médianyilvánosság kérdését általánosságban közelítjük meg, az más, arról szívesen elmondom a véleményemet.

– Akkor így kérdezem: jónak tartja, hogy a fiatal korosztályhoz modern nyelvezettel, modern stílusban, modern eszközökön keresztül szóljon az egyház?

– Feltétlenül! Látjuk és halljuk a statisztikákat, hogy a fiatalok nyolcvan százaléka a közösségimédia-fórumain keresztül kommunikál. Ha ez számukra mindennapi, akkor az egyháznak is feladata, hogy használja ezeket a fórumokat. Egyébként egyre nagyobb teret kap a téma a szemináriumi és főiskolai oktatásban, beépült a papnevelésbe, hogy ezek elől az eszközök elől nem elmenekülni kell, hanem megtanulni jól és jóra használni. Vannak, akik ösztönösen jól csinálják, másoknak nincs készségük, de tanulható, és ezért mi tanítjuk is, hiszen összhangban van azzal, amit Krisztus mondott: Isten igéjét a háztetőkről is fogják hirdetni. Meggyőződésem, hogy Jézus is használná ezeket az eszközöket, ha ma élne.

– A győri szemináriumban oktatnak médiaismeretet?

– Igen, méghozzá az egyházmegyei Kommunikációs Bizottság vezetője, aki Rómában tanulta, és azóta gyakorolja is a lelkipásztorkodásnak ezen területét. Ő egy paptestvérünk, akinek vannak kiváló világi munkatársai is. Abban bízom, hogy a Győrben tanuló kispapokat sikerül kellőképpen felvértezni ezen a téren is.

– A világi értelmiség mennyire vonható be ebbe?

– Teljes mértékben, a területen civil munkatársak segítik a lelkipásztorkodást. Ráadásul közülük egyre többen végeznek teológiai ­tanulmányokat. Ismét csak a Győri Egyházmegyénél maradva: a levelező tagozatunk egész nagy létszámmal dicsekedhet. Akinek teológiai és médiaismereti végzettsége is van, tud önállóan is dolgozni, és ez nagy segítség az egyháznak.

– Mit gondol arról, hogy egyre több keresztény médium, honlap, blog, vlog készül?

– Túl sok sosem lehet belőle, inkább az a kérdés, jók-e. Álláspontom szerint virágozzék minden virág, a mögöttes szándék vagy az elért eredmény azonban nem mindegy. Nagyon heterogén a jelenleg látható összkép, ennek nyilván az áll a hátterében, hogy az emberek sokféleképpen kapcsolódnak az egyházhoz és az egyház tanításához, és ez kifejezésre jut az általuk létrehozott alkotásokban is. Olvasni kell a sorok között, el kell tudni dönteni, hogy egy tartalom az ember hitét, egyházhoz és Istenhez való kötődését erősíti-e, vagy valami szélsőség felé sodorja. Szoktam mondani, hogy nem értem azokat, akik a katolikus egyházból kiváltak és szektákhoz csatlakoztak, hiszen a katolikus egyházon belül amúgy is olyan sokszínűség van, hogy mindenki megtalálhatja a maga helyét anélkül, hogy formálisan megszakítaná a kapcsolatot.

– Kicsit térjünk vissza az MKPK elnökségéhez. Néhány hete újabb öt évre bizalmat kapott. Mit lát most a legfontosabb feladatnak?

– Az átalakulás, amelyre az elmúlt öt év kapcsán utaltam, nem zárult le, a jövőnket is érinti. Egyrészt benne vagyunk a járvány második hullámában, amely extrém kihívások elé állít bennünket, másrészt fölgyorsult a szekularizáció is. Ezért sürgetem egyházmegyénkben is az evangelizációt, keressük annak lehetőségét, hogy az evangélium üzenetével meg tudjuk szólítani az embereket. Csak egy példa, amely rávilágít a helyzetre: már rég vége annak az időszaknak, hogy a templomban, egyházi közösségekben meghirdetett programokra tódulnak az emberek. Ma nem jönnek, személyesen kell megszólítani őket.

– Miért?

– Azért, mert sokan a neveltetésük folytán semmi kapcsolódással nem rendelkeznek az egyházhoz. Jobb esetben meg vannak keresztelve, de sosem gyakorolták a hitüket, nem volt közösségélményük. Az evangélium elég gazdag, attól nem félek, hogy maradna társadalmi réteg vagy csoport, amely számára nincs mondanivalónk. Csakhogy ezzel a mondanivalóval ki is kell tudni állni! Krisztus minden embert üdvözíteni akar, mindenkit hív magához. Nem mulaszthatjuk el azokat a lehetőségeket, amikor az evangélium üzenetét hirdethetjük. Nyilván egyéni döntés, ki él ezzel és ki nem. De ne éljenek olyan emberek közöttünk, akik a mi hibánkból fakadóan nem ismerhetik meg Krisztus üzenetét.

– Az ebben közreműködni kívánó, katolikus világi értelmiségiek számára tud adni iránymutatást, hogy kik felé és milyen üzenettel érdemes nyitni?

– Feltétlenül! A Megújulás a szeretetben körlevél is pont azzal a céllal jött létre, hogy az egyházban élő, elkötelezett civilek könnyebben tudják munkájukban és földi hivatásukban a keresztény értékrendet megvalósítani. Ki kell emelnem az életvédelem kérdését. Nagyon nagy terület tartozik ebbe a témakörbe: a klímaváltozástól az emberi élet fogantatásán át annak végéig minden. Meggyőződésem, hogy sokkal több figyelmet kellene fordítani az állami törvényekben is az életvédelemmel összefüggő, lelkiismereti kérdésekre.

– Mire gondol?

– Például ne kötelezzék az orvostanhallgatókat abortuszon való részvételre, ha keresztény hitük miatt nem szeretnének ebben részt venni. A jelenlegi helyzetet nem lehet másnak tekinteni, mint a lelkiismereten tett erőszaknak. De mondhatnám azt is, hogy sokkal nagyobb figyelmet kellene fordítani a házasságon kívül fogant életekre, akiknek a születését nem kívánják. Ma nagy számban születnek gyermekek családon kívül is, nem szabad, hogy az abortusz azért legyen reális alternatíva, mert ezek az anyák nem kapnak helyzetüknek megfelelő segítséget. Ráadásul sok gyermektelen házaspár szívesen örökbe fogadná ezeket a gyermekeket. Jó lenne ennek a gyakorlatát is megkönnyíteni. Elindult ugyan egy változás, de virágzik a számomra még mindig nagyon fájdalmas lombikprogram. Ezt teljesen ki kéne iktatni a gyakorlatból, súlyos bűnöket követünk el vele! Az emberi élet továbbadása nem technológia kérdése, hanem két ember, egy férfi és egy nő szeretetkapcsolatát feltételezi, nagyon komoly lelki vonatkozásokkal a háttérben. Vannak a keresztény hit alapján is támogatható gyakorlatok, amelyek bizonyítottan hatékonyak – és nem jár velük a megfogant életek elpusztítása, mint a lombikprogrammal.

– Tegyük fel, hogy ugrunk az időben, hirtelen öt év múlva itt ülünk, ugyanennél az asztalnál, és mindent megvalósított, amit erre a ciklusra kitűzött. Hogyan tekint vissza?

– Például nagyon örülnék annak, ha az életvédelem területén sikerülne egy nagyot előrelépni. Vagyis létrejönnének azok az intézetek, ahol a keresztény erkölcsi törvények szerint eljárva segítenék a rászoruló házaspárokat abban, hogy szülőkké válhassanak. Továbbá nagyon örülnék annak is, ha létrejönne legalább egy olyan katolikus kórház, ahol van szülészeti osztály, ahol nem végeznek soha abortuszt. Remélek továbbá egy társadalmi megújulást, erősödő szolidaritást a most uralkodó – és a médiában, filmeken keresztül is folyamatosan sulykolt – individualizmussal szemben. Bízom az elfogadás és elfogadottság térnyerésében, a különböző világnézetű és életszemléletű emberek békés együttélésében is, ahol a keresztény hitet és értékrendet nem üldözik, a keresztény értékrend nem gyűlöletes és elutasítandó, hanem fölismerik, hogy azok minden ember javát szolgálják. Ugyanis Isten törvényei a természetes erkölcsöt juttatják érvényre, amelyek az ember természetes boldogulását hivatottak segíteni. Bízom az egyházi közösségeink megerősödésében, a belső megújulásban is. Ma sokan, még ha kereszténynek vallják is magukat, az életvitelükben, gondolkodásukban, elköteleződéseikben nem élnek a keresztény tanítás szerint. Szeretném, ha ők közelebb kerülnének Istenhez, egyházhoz, egymáshoz, és ez erősítene mindnyájunkat. Jó lenne, ha ezeknek a jelei öt év múlva már láthatóak lennének.

– Vannak ehhez tartozó mérőszámok? Több esküvő, több keresztelő, a 2021-es népszámláláson több hívő?

– Kétségkívül a mai magyar kormány családpolitikájának már vannak jó irányba mutató jelei, hiszen ma több házasságot kötnek, több gyermek születik, mint korábban. Mindez mérhető, de még önmagában nem feltétlenül értékrend szerinti vagy vallásos elkötelezettségű magatartásból fakad. Azt szeretném, hogy – amint ma a keresztény értelmiségiek körében általánosan elmondható, hogy több gyermeket vállalnak –, minden keresztény családra ez lenne a jellemző, és ezzel vallásos jelenlétük láthatóbbá válna az egész társadalomban. Reméljük, ennek első jelei már a 2021-es népszámlálás alkalmával is láthatóak lesznek. Hiszen az is egyfajta hitvallás, tanúságtétel lesz Krisztus mellett, aki azt ígérte, hogy „aki megvallja őt az emberek előtt, azt ő is megvallja a mennyei Atya előtt”.